Jajvörös majálisok

A baj a politika képében bújt a tavaszi ünnepbe, megrontva a szépséges napot.

Dorottya utca 6., a Technoimpex irodaháza (egykor Wurm-udvar, ma Dorottya-palota) Forrás: Fortepan / FSZEK Budapest Gyűjtemény / Sándor György

Szeretjük a május elsejéket, hogyne szeretnénk, hisz derékig járunk a tavaszban, orgonát szedünk, rigókoncertet hallgatunk, mosolygunk, dalolunk, randevúra indulunk. Vagy a régiekre emlékezünk. A május már önmagában is csodaszép, kivált az eleje: rügy fakad, napfény ragyog, bimbódzik a szerelem. Gyermekember a színes léggömbökhöz kapcsolja a zsivajgós munkaünnepet. Ha meg már régen volt az a gyermekkor, lobogó zászlókat, masírozó tömeget képzel maga elé, háttérben bömbölő hangszórókkal: „Éljen a párt!”, „Éljen és virágozzék a megbonthatatlan szovjet–magyar barátság!”

Nem lett volna semmi baj a május elsejékkel, ha annak idején nem terelik ki az embert lelkendezni a ligeti dísztribün elé, ha nem tapadt volna az ünnephez a jajvörös demagógia. A baj a politika képében bújt a tavaszi ünnepbe, megrontva a szépséges napot. Nemhogy örült volna a sok szemináriumokon edzett politikus, hogy végre kisimulnak a ráncok a melósember arcából (hiszen számukra állítólag ő volt a legfontosabb) – ehelyett pódiumokat ácsoltatott, szónokokat küldött a deszkákra, azok meg nekifogtak mindenféle osztályharcról meg tőkedöntésről beszélni, túlkiabálva gyerekzsivajt, muzsikaszót, madárcsicsergést.

Pedig milyen jó lett volna csak úgy, önfeledten, családostul kisétálni a Városligetbe. Úgy, hogy közben nem bömböl mindenfelől a mézmázas agitáció, túlordítva gyermekzsivajt, madárcsicsergést, tangóharmonika hangját. Milyen jó lett volna, ha nem nyomnak a kezünkbe pártkitűzőt, propagandafecnit, ha nem állítanak meg aláírásgyűjtő aktivisták, tagtoborzó önkéntesek, meg sodró erejű beszédeket sem kell hallgatnunk az öreg platánfák mellé emelt pódiumokról. Ha csak úgy, kedvünkre bóklászhattunk volna a kizöldült gyepen, előttünk a lasztit kergető srác, a vattacukorba tekeredett kislány, a totyogó unoka… Ha azon merenghettünk volna, milyen szép ez a nap.

Közénk türemkedett ez a kíméletlen cirkusz, miáltal a mosolygós majális lassan mindent beborító agitprop fejtágítássá vörösödött. És ahogy múltak az évek, úgy lett egyre több és több a pódium, a harsány, kihízott szónok. Most szép lenni demagógnak! Plakátok és röplapok lepték el a szebbre hivatott ligetet, és hogy „rendben menjen minden”, munkásőrök kezdtek vigyázni ránk (nehogy elfelejtsük, hogyan kell ünnepelni), aztán egyszer csak azt vettük észre, magunk is elvtársak lettünk, merthogy így szólítottak. A mosolygós, körhintás majálisból pedig szép lassan marxista–leninista szabadegyetem lett.

A pátosszal emlegetett Kádár-kor legemlékezetesebb ünnepi felvonulását 1957-re teszi a bolsevik történetírás. Korabeli beszámolók szerint egymillió ember haladt el az elvtársak dísztribünje előtt, állítólag önfeledten. Kádár elvtárs, aki meghatottan integetett odafentről, visszaemlékezéseiben azt írta, ekkor bizonyosodott meg arról, hogy a fél évvel korábban legázolt „ellenforradalmat” végképp legyőzték: lám, hogyan hömpölyögnek odalenn a dicsőséges proletárdiktatúra hívei! Mintha nem tudta volna, hogy a „lelkes felvonulók” zöme a munkahelyi párttitkár visszautasíthatatlan „javaslatára” vett részt a ligeti bohózaton.

Az ünnepi felvonulások végén seregnyi piros nyakkendős, virágcsokros kisúttörő szaladt át visongva a Dózsa György út túlsó oldaláról a dísztribün felé, hogy összepuszilja pártunk és államunk integetésbe belefáradt munkás-paraszt ­vezetőit. (Mielőtt még azok elindultak volna a protokollbüfébe.) A hatvanas évek legelején a mi Kertész utcai elemi iskolánkat érte a kitüntető élmény, hogy pajtásokat delegálhatott ebbe a tribünre felszaladós gyermekseregbe. Nem dicsekvésképp, de én is ott voltam abban a csapatban, Czinege Lajos honvédelmi miniszter bácsi nyakába ugorhattam. (Rám szuszogott pálinkaszagát még ma is érzem.) És arra is emlékszem, hogy 1986-ban, a csernobili katasztrófa évében az emberarcú magyar pártvezetés a veszély dacára sem fújta le a május elsejei felvonulást.

De leginkább a langyos sörre és a hideg virslire emlékszem, amit hagytunk, hogy ledugjanak a torkunkon.

(Borítóképen: Dorottya utca 6., a Technoimpex irodaháza (egykor Wurm-udvar, ma Dorottya-palota). Fotó: Fortepan / FSZEK Budapest Gyűjtemény / Sándor György)