A pátosszal emlegetett Kádár-kor legemlékezetesebb ünnepi felvonulását 1957-re teszi a bolsevik történetírás. Korabeli beszámolók szerint egymillió ember haladt el az elvtársak dísztribünje előtt, állítólag önfeledten. Kádár elvtárs, aki meghatottan integetett odafentről, visszaemlékezéseiben azt írta, ekkor bizonyosodott meg arról, hogy a fél évvel korábban legázolt „ellenforradalmat” végképp legyőzték: lám, hogyan hömpölyögnek odalenn a dicsőséges proletárdiktatúra hívei! Mintha nem tudta volna, hogy a „lelkes felvonulók” zöme a munkahelyi párttitkár visszautasíthatatlan „javaslatára” vett részt a ligeti bohózaton.
Az ünnepi felvonulások végén seregnyi piros nyakkendős, virágcsokros kisúttörő szaladt át visongva a Dózsa György út túlsó oldaláról a dísztribün felé, hogy összepuszilja pártunk és államunk integetésbe belefáradt munkás-paraszt vezetőit. (Mielőtt még azok elindultak volna a protokollbüfébe.) A hatvanas évek legelején a mi Kertész utcai elemi iskolánkat érte a kitüntető élmény, hogy pajtásokat delegálhatott ebbe a tribünre felszaladós gyermekseregbe. Nem dicsekvésképp, de én is ott voltam abban a csapatban, Czinege Lajos honvédelmi miniszter bácsi nyakába ugorhattam. (Rám szuszogott pálinkaszagát még ma is érzem.) És arra is emlékszem, hogy 1986-ban, a csernobili katasztrófa évében az emberarcú magyar pártvezetés a veszély dacára sem fújta le a május elsejei felvonulást.
De leginkább a langyos sörre és a hideg virslire emlékszem, amit hagytunk, hogy ledugjanak a torkunkon.
(Borítóképen: Dorottya utca 6., a Technoimpex irodaháza (egykor Wurm-udvar, ma Dorottya-palota). Fotó: Fortepan / FSZEK Budapest Gyűjtemény / Sándor György)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!