Korszakalkotó Trump-elnökség

A legfelső bíróság első olyan ítélkezési éve, amelyben már konzervatív bírák voltak többségben, arról árulkodik, hogy hosszú távon kifizetődhet Donald Trump stratégiai jelentőségű bírósági politikája.

Washington, 2019. július 5. Donald Trump amerikai elnök légi bemutatót néz a washingtoni Lincoln-emlékműnél tartott ünnepi beszédén az amerikai függetlenség napján, 2019. július 4-én. Trump javaslatára először tartottak katonai parádét a nemzeti ünnepen. MTI/AP/Carolyn Kaster Fotó: MTI/AP/Carolyn Kaster

Rendhagyó, egyedi – a legtöbben talán ezekkel a szavakkal felelnének arra a kérdésre, hogy miben különbözik Donald Trump elnök az őt megelőző amerikai elnököktől. És legtöbben minden bizonnyal már a kampányidőszaktól kezdve tetten érhető formabontó retorikáját és stílusát jelölnék meg magyarázatként. Ebben az értelemben ugyanakkor Donald Trump közel sem egyedülálló a Fehér Ház korábbi lakosainak sorában. A függetlenségért vívott harcokban generálisként szolgáló és nyers stílusáról ismert háborús hős, Andrew Jackson ­például szintén elitellenes és a közembert képviselő elnöki aspiránsként foglalhatta el a Fehér Házat az 1800-as évek első felében. Az alelnökből 1901 szeptemberében elnökké avanzsált Theo­dore Roosevelt pedig a hasonlóan szókimondó, energikus és forradalmi újításokként ható kormányzati elképzelési miatt „vált gyanússá” a republikánus párti konzervatívok körében.

Amellett, hogy a nem kevés kritikával övezett elnökségük kilógott a sorból, mind Andrew Jackson, mind pedig Theodore Roosevelt kétségkívül új és meghatározó korszakot nyitott a nemzeti politika és államelméleti felfogás terén. Andrew Jackson a modern demokrata párt és az Egyesült Államok második pártrendszerének megalapítása mellett a közemberek akaratán alapuló olyan demokráciát hirdetett, amely az akkori amerikai bank példáját előhozva nem tűr meg semmilyen privilégiumot. Theodore Roosevelt pedig az üzleti világban erőre kapó trösztösödéssel szemben a hatalom korlátozottságának eszméjével szakítva és a szövetségi kormányzati hatalom és beavatkozás kiterjesztését kínálva ültette el a progresszivizmus magját. A rövid időre a republikánus párt szakadását is kiváltó progresszív platformot végül a demokrata pártban Woodrow Wilson és Franklin D. Roosevelt karolta fel és indították el a XX. századi – társadalommérnökösödésbe torkolló – győzelmi útjára.

Donald Trump elnöksége azért rendhagyó, mert két formabontó elődjéhez hasonlóan az államelméleti gondolkodás terén egy új korszak reményét hordozza magában. Az elnökségért folytatott kampány során még sokak, kiváltképpen pedig a „washingtoni elit” szellemében élők által lekicsinylő, kurta mosollyal fogadott Donald Trump elnökségének tétje az, hogy vajon képes-e a progresszív gondolkodás által uralt „washingtoni elit” elképzeléseiként jellemzett amerikai közpolitikai gondolkodásban tartós konzervatív fordulatot elérni és azt az államszerkezetben megszilárdítani, illetve a globalizáció neoliberális olvasatának kizárólagosságát megtörni.

Intézkedéseit és közpolitikai elképzeléseit számba véve ennek eléréséhez Donald Trump eddig jó úton halad. Egyfelől a határvédelem megerősítésével, a bevándorlás szigorításával és az amerikai területen való születés jogán járó állampolgárság korlátozásával összefüggésben képviselt álláspontja alapvető fontosságú kérdésekre irányítja a figyelmet. Az államhatár nemcsak védelemre szolgál, hanem meghatározza az adott nemzetet, míg az állampolgárság a lakosságot és politikai közösséget.

Olyan, évtizedek óta leplezett kérdések válnak ismét a közéleti beszéd részévé, mint például az, hogy mit is jelent egy adott nemzet állampolgárának lenni, és miért is jelentős az a kötelék, ami a nemzet tagjait egymáshoz fűzi. Gazdasági érdekérvényesítésének részeként pedig, bár talán méltatlanul kevesebb figyelemben részesített, de egy korszakot búcsúztató intézkedése volt a szabadpiaci és neoliberális alapokon álló NAFTA néven ismertté vált szabadkereskedelmi és beruházásvédelmi egyezményt felváltó új államközi megállapodás kidolgozása. Az új megállapodás ugyanis az Egyesült Államok és Kanada viszonylatában elsőként vet véget az állami közpolitikai intézkedéseket felülbíráló és államok fölött álló, világszerte elterjedt tőkevédelmi vitarendezési mechanizmusnak.

Ezen egyáltalán nem csekély vagy lebecsülendő elnöki intézkedései azonban valósággal eltörpülnek annak jelentőségéhez képest, amit a szövetségi bírók – köztük a legfelső bíróság tagjainak – kinevezése terén eddig elért. Amint arra a Mollie Hemingway és Carrie Severino szerzőpáros Brett Kavanaugh tavaly ősszel botrányba fulladt szenátusi biztossági meghallgatása kapcsán írt és nemrég megjelent, Justice on Trial című könyvében rámutat, Donald Trump megértette, hogy a tartós közpolitikai fordulathoz nélkülözhetetlen az úgynevezett bírósági politika, és ennek megfelelően a konzervatív, „originalista” jogfelfogást valló bírák kinevezését a kampánya során – az emblematikus legfelső bírósági bíró, Antonin Scalia halálakor – programjának kulcsfontosságú részévé emelte. Ennek köszönhetően nemcsak a szavazóbázisát szilárdította meg főként a déli államokban, hanem felkészülten várta a bírói helyek üresedését. Így a legfelső bíróságon két bírói kinevezéssel konzervatív többséget biztosított, míg a különböző szintű szövetségi bíróságokon eddig több mint 150 új szövetségi bíró kinevezését véglegesítette, ami tekintélyes szám a mintegy 900 szövetségi bíróhoz képest.

Mindennek azért van jelentősége, mert az Egyesült Államokban minden szövetségi bíró és minden szövetségi bíróság egyúttal alkotmánybíróság is abban az értelemben, hogy a jogszabályok alkotmányossági felülvizsgálatának jogát gyakorolja és az alkotmányellenes szabály alkalmazását döntése szerint meg is tagadhatja. Így hiába tekintik a bíróságot a leggyengébb hatalmi ágnak, alkotmányértelmezési jogosítványaik miatt a bíróságok döntő szerepet játszanak egy-egy szellemi korszak megszilárdításában. Mindezt pedig csak erősíti az a központosítás, ami Theodore Roosevelt és a szövetségi kormányzat térnyerésétől kezdve napjainkban kitapintható, hiszen egyre több olyan közpolitikai elképzelés alkotmányosságának a kérdésében a szövetségi bírói fórumok mondhatják ki a végső szót, amelyek felől korábban kizárólag az egyes államok voltak jogosultak dönteni. Másfelől ez a központosítás a „politika jogiasodásával” is együtt jár, vagyis a közpolitikai kérdések legnagyobb része felől már nem a demokratikus képviseleti szervek, hanem a bíróságok döntenek.

A korábban uralkodó progresszív felfogás miatt republikánus elnökök sora sem tudott jelentősen változtatni a bírósági gyakorlaton. Ennek eredményeként a bíróságok olyan kultúrharcos kérdésekben biztosítottak győzelmet a progresszív-liberális felfogásnak, mint a szövetségi kormányzat szabályozási felhatalmazásának jelentős kibővítése, a szövetségi ügynökségek (vagyis a bürokrácia) szabályozó hatalmának erősítése és az úgynevezett adminisztratív állam kiépítése, a vallás közéletben játszott szerepének vagy az egyházak támogatásának visszaszorítása, az abortusz szabadabb felfogása, illetve a legutóbbi időkből az azonos neműek házassághoz való jogának elismerése.

Figyelemmel azoknak a dilemmáknak a jelentőségére, amelyek eldöntésében a szövetségi bíróságok az utóbbi évtizedekben kulcsszerepet játszottak, nincs semmi meglepő abban, hogy a legfelső bíróság egy-egy megüresedő helyének betöltéséért elkeseredett küzdelem zajlik a demokraták és republikánusok között.

A legfelső bíróság első olyan ítélkezési éve, amelyben már konzervatív bírák voltak többségben, arról árulkodik, hogy hosszú távon kifizetődhet Donald Trump stratégiai jelentőségű bírósági politikája. Az idei ítélkezési évben meghozott döntések alapján ugyanis egyértelműen körvonalazódik, hogy a testület elkötelezett az úgynevezett adminisztratív állam térnyerésének csökkentése és bírósági kontrolljának visszaállítása, a vallási szimbólumok közéletben játszott szerepének a megőrzése és a tagállami szabályozási autonómia helyreállítása iránt. Az olyan fontos konzervatív értékek, mint például a vallás szerepének közéleti megbecsülése vagy az olyan jelentős konzervatív államszerkezeti elgondolások, mint például az egyéni szabadság megőrzésé­ben fontos szerepet játszó hatalom korlátozottsága és a szövetségi kormányzattal szemben a tagállami szabályozási autonómia helyreállítása, valamint a demokratikus képviseleti szervek megerősítése mind egy új, a baloldali progresszivizmussal szemben álló korszakot jelentenek.

Mindezt a stratégiai jelentőségű bírósági politikájával Donald Trump elnöksége nyitotta meg, de egy kitartó és elszánt bírósági munka viheti győzelemre.

A szerző jogász-közgazdász