Még egy mondat a jogállamiságról

A baloldal által bálvánnyá tett fogalom önkényes politikai eszköz.

Varga Judit szerint Idén március tizenötödikén a koronavírus ellen kell megvívnunk a harcunkat Fotó: www.grazmel-photography.com Forrás: Igazságügyi Minisztérium

Bár a múlt év végén Magyarország baloldali össztűz alá került az Európai Unióban, a támadást sikerrel elhárítottuk és megvédtük a magyar érdekeket az uniós költségvetésben. Azonban azt, ami jogellenes, nem hagyhatjuk szó nélkül. Nem engedhetjük, hogy a jogbiztonságot súlyosan sértő uniós jogszabály hatályban maradjon, ezért ahogy tavaly megígértük, Lengyelországgal együtt az Unió Bírósága előtt támadtuk meg a kondicionalitási rendeletet.

Néhány napja részt vettem a Német Gazdasági Klub (DWC) online konferenciáján, ahol a német gazdasági szereplőkből és ügyvédekből álló (virtuális térben hallgatózó) közönség előtt beszélgettünk a híres-hírhedt jogállamisági rendeletről. Mivel pályám kezdetén ügyvédjelölt voltam, igyekeztem saját tapasztalatom útján érzékeltetni, mit jelent egy gyakorló jogász számára a jogbiztonság, a normatisztaság elve. Amikor például nagy értékű ügyleteknél kell a jogszabályokkal összhangban képviselni az ügyfelek érdekeit, életbevágóan fontos, hogy az alkalmazandó jog alatt minden fél ugyanazt értse. Ha az uniós kondicionalitás rendeletet egy ügyvédnek kellene alkalmaznia, nagy gondban lenne. Valószínűleg el sem vállalná a megbízást. Ki merne tényállást felvenni egy olyan ügy képviseletében, ahol a vonatkozó jog úgy szól: aki nem tartja tiszteletben a jogállamiságot, azt meg kell büntetni. Mintha a büntető törvénykönyv csupán abból az egyetlen egy tételmondatból állna, miszerint „jó embernek kell lenni”. De ki az, aki biztosan megmondja nekünk és másoknak, hogy jó emberek vagyunk-e. A szomszéd, a rokon vagy a rosszakaró? Egyáltalán: van általános, minden helyen és időben érvényes definíciója annak, ki a jó ember?

Éppen ez a baj a költségvetési kondicionalitási rendelettel is, amely nemcsak összességében, hanem konkrét elemeiben is sérti a jogbiztonság elvét. Azt, hogy egy jogszabály alkalmazása előre látható, egyértelmű és kiszámítható legyen. Ha ez nem teljesül, az csupán az önkényre ad lehetőséget.

Már önmagában a fentiekből is kitűnik, hogy a jogállamiság fogalma sok mindent jelenthet, vagy éppen nem jelenthet. Mi is a jogállamiság? Ahogy Varga Csaba professzor úr írta, a jogállamiság sohasem lett a jogban operatív terminus, hiszen az nem valami fennállónak a leírása, hanem egy, az adott jogrendszer sajátosságaiból kiinduló, annak lényegi elemeit magába foglaló megfoghatatlan vágy kifejezése. Az adott jogrendszer sajátosságaival összefüggő jelentéstartalom jól kimutatható abban, ahogy a fogalom kialakult. Az angol jogfejlődésben például a jogállam mint elérendő cél lényege az volt, hogy a jog a bírói precedensrendszerben teljesedik ki, ezzel tudták függetleníteni az eredetileg törvényhozóként működő uralkodótól. Így a jogállam lényege számukra az, hogy minden konfliktust bírói fórum elé lehessen utalni, amely döntései révén teszi teljessé, pontossá a jogot.

Abszurd lenne tehát, ha ezt az elérendő célt kérnénk számon kontinentális jogrendszerű államokon, ahol nincs precedensrendszer. Ettől eltérően például a német jogi hagyományokban a törvényhozó hatalmi ág egyedül határozza meg a normát, így ott a jogállamiság esszenciája az, hogy az uralkodói hatalmat, így az államot is a törvények alá rendelik, egyben kívánalom, hogy legyen olyan testület, amely az alkotmányosság felett őrködik. Hasonlóan ehhez, a francia jogfejlődésben is az államhatalom működésének alkotmányossága áll a középpontban. A kizárólagosan a törvények alá rendeltség éppen az angolszász jogrendszerekben lenne testidegen követelmény.

A különböző jogi hagyományok azonban nem csupán a kontinentális–angolszász különbözőségben jelennek meg; minden állam saját történelmi, társadalmi és jogi fejlődése tükrében értelmezi a jogállamiságot. Ennek megfelelően, ha a jogi kultúrákhoz szorosan kapcsolódó jogállamiságot a one-size-fits-all (egy méret mindenkinek) egységességet feltételező elvével próbálnánk ráhúzni minden jogrendszerre, akkor az könnyen a nemzeti alkotmányos hagyományok megerőszakolásához vezethet.

A jogállamiság mint fogalom sokszínűségét számos jogtudós felismerte. Az Egyesült Királyság Európa tanácsi elnöksége alatt 2012-ben szervezett jogállamiságról szóló konferencián Ronald Dworkin, a University College London professzor emeritusa azzal az éles megállapítással kezdte vitaindító előadását, hogy a jogállamiság lelkes támogatói erős egyet nem értésben vannak afelől, hogy az pontosan mit is jelent. Az Egyesült Királyságban folytatott vitát említette példaként, miszerint nem világos, mi felel meg a jogállamiságnak: ha a bíróságok hatályon kívül helyezhetnek jogszabályokat, így a jogalkotó felett is létezik kontroll, vagy épp az, ha a demokratikus választáson át nem esett bírók ilyen módon nem helyezhetők a törvények fölé. Az amerikai Legfelsőbb Bíróság legendás konzervatív bírája, Antonin Scalia egészen elképesztőnek nevezte, hogy nemzetközi bíróságoknak, így például az Emberi Jogok Európai Bíróságának lehet efféle hatalma. Megítélése szerint a jogállamiság ethoszához az áll legközelebb, ha a társadalom tagjaira kötelező norma tartalmát az állampolgárok által megválasztott törvényhozó határozza meg. Ezzel együtt vannak olyan elemek, amelyek vitán felül a jogállamiság fogalom részei, így például a jogbiztonság. Azonban ennek teljesítése, pontos tartalma ugyanúgy jogrendszerenként eltérő lehet.

Mindezek tükrében az is különös, hogy nemzetközi testületek immár egészen apró részletekbe menve kérnek számon általuk önkényes módon felállított követelményeket olyan jogrendszereken, melyeket behatóan nem is ismerhetnek. Teszik ezt például ország-jelentések alapján, amelyek tartalmát jórészt politikailag elfogult civil szervezetek állítanak össze. Ezen még felül is lehetne kerekedni, ha mindannyian elismernénk, hogy az ő álláspontjuk csak az érem egyik oldalát jelentik, és semmiképpen sem a csalhatatlan igazságot. A vizsgálat alá vont kormány észrevételeit, sőt, tényszerű megjegyzéseit egyes nemzetközi testületek azonban sokszor kifelejtik a végítéletként szánt jelentéseikből. Varga Zs. András professzor urat idézve

nem véletlen tehát az sem, hogy a kötelező erejű nemzetközi dokumentumok meg sem kísérlik a jogállam fogalmának pontosítását. Különböző nemzetközi szervezetek fék nélkül hivatkoznak rá, de normatív kritériumrendszert mind ez idáig nem állítottak fel.

Azt tapasztaljuk, hogy többek között az ENSZ, a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD), vagy éppen a Világbank munkanyelvében pontos jelentéstartalom nélkül, frázisszerűen jelenik meg a jogállamiság, mindinkább devalválva annak eredeti eszményét. Az Európa Tanács Velencei Bizottsága megkísérelt ugyan egy minimális közös tartalmat meghatározni, ám ez sem rendelkezik kötelező erővel. Mindezen homályos fogalmak önkényes értelmezésre adnak lehetőséget, melyek végső soron nemzetközi bírói úton lesznek kikényszeríthetőek, ezáltal belekényszerítve az államokat alkotmányos hagyományaiktól idegen értelmezési keretekbe.

Mindebből kifolyólag a jogállamisági vitákra nem tudunk másként tekinteni, mint egy tudatosan homályban tartott önkényes politikai eszközre, ahol érdemi vita nincs, az ellenfél érveit meg sem hallgatják. Varga Zs. András szerint „bálvány voltából következően a joguralom fölébe nőtt a racionálisan megragadható és konkrét helyzetekben érvényesíthető összetevőinek, elveszítette kapcsolatát a valósággal. Bármilyen helyzetben felhívható, magyarázat és indokolás nélküli érv, sérthetetlen transzcendens érték lett”.

Az Európai Unió Bíróságának most történelmi lehetősége van arra, hogy eloszlassa kétségeinket és visszaadja a hitünket, hogy a jogbiztonság, mint a jogállamiság egyik alapfeltétele az uniós szerződésekre és intézményekre is kiterjed. Mi tudjuk, hogy jó munkához idő kell, ezért a magyar kormány türelemmel várja a Bíróság bölcs döntését. Bon travail – jó munkát!

A szerző igazságügyi miniszter

Borítókép: Varga Judit igazságügyi miniszter. Forrás: Igazságügyi Minisztérium