Vannak olyan események, sorsfordító napok, amelyek új irányt szabnak a történelem menetének. A XX. századi Európa és Lengyelország történetében ilyen meghatározó nap volt 1920. augusztus 15-e. Az 1918-ban újjászületett Lengyelország ekkor vívott döntő csatát a bolsevik hadsereggel, s győzelme megakadályozta, hogy a világháborútól sújtott, anyagi és vérveszteségei által kimerült Nyugat-Európát tüzével lángba borítsa a kommunista forradalom. A brit diplomata, Edgar D’Abernon szerint ez volt a világtörténelem tizennyolcadik legfontosabb csatája. Jelentőségében felér a szövetségesek 1944-es normandiai partraszállásával, amely Európában döntő fordulatot hozott a totalitarizmus ellen vívott küzdelemben. A Jaltában Európát megosztó vasfüggöny miatt ez az esemény nem vésődhetett méltóképpen a világ emlékezetébe. Hiánya a tömegkultúrát éppúgy jellemzi, mint a történelmi kézikönyveket. Legfőbb ideje annak, hogy ezt az európai emlékezetben támadt űrt tartalommal töltsük meg.
A varsói csata évfordulóját nemcsak a lengyel fővárosban, nemcsak Lengyelországban, hanem egész Európában illő volna megünnepelni. A Visztula mentén ugyan Lengyelország győzött, de győzelme döntő módon kihatott Európa népeinek szabadságára, amelyet így nem itathatott fel a kommunizmus végzetes sötétsége. Történelmi léptékekben az 1920-as esztendő azt a XVIII. század végén kezdődött eseménysort zárta le, amely Lengyelország Poroszország, Oroszország és Ausztria általi felosztását jelentette. A varsói csata egy olyan korszerű nemzetépítés megkoronázása volt, amely az európai és az egyetemes történelemben majdhogynem példa nélküli. A katonai és a politikai vereségek romjain (többek között megannyi lengyel felkelésről és hamvába holt államkezdeményről van szó) akkor teremtődött meg az államiságát nélkülözni kénytelen lengyel nemzet, amikor Lengyelország a XVIII. század alkonyától egészen az első világháború végéig nem létezett Európa térképén. A lengyel történelem nem mindennapi jellemzői közül az emelendő ki első helyen, hogy a feudális kor lengyel társadalma mi módon vált Európa egyik legmodernebb honpolgári társadalmává anélkül, hogy saját állami intézményekkel rendelkezett volna. A társadalmi, kulturális intézmények, sportegyletek – mint a Sokół (Sólyom)-szövetségek –, az önfinanszírozó pénztárak, tudományos társaságok, iskolai önképző körök hatalmas hálózatát csak az erősen központosított hatalom által a Meidzsi-kor Japánjában bevezetett reformokhoz lehet hasonlítani. Ez az alulról induló demokratikus forradalom a XIX. század második felében a Lengyelországot felosztó hatalmak ellenére ment végbe. Ez annak bizonyítéka, hogy a lengyelek képesek voltak levonni saját történelmükből a megfelelő tanulságokat és a legkorszerűbb fogalmak – a szerves napi aprómunka, demokratikus reformok, a nők és a társadalmi tömegek önálló megjelenése – jegyében tudtak cselekedni. A felvilágosodás korának nevelésügyi, tudományos és társadalmi-eszmei frontjain aratott győzelmek nélkül lehetetlen lett volna a valóságos harctéri frontokon is győzni.