Életünk lényeges kérdése, hogy vannak-e barátaink az ismerőseink között, és hogyan viszonyuljunk eme kapcsolatokhoz. Számba véve mindenkit, sokukról derül ki, hogy előkelő helyet foglalnak el a telefonlistánkon, de barátként kevés név köszön vissza közülük. Barát az, akire számíthatunk, aki bajban ismerszik meg, aki sosem mérlegeli a barátság árát vagy értelmét. Egy-egy ember életében nincsenek sokan, de azért vannak.
Nincs másként a nemzetközi politikában sem. A történelem számtalan példát produkált a barát–ellenség fogalompárról. A politikai barátság időleges – nem úgy, mint az embereknél –, és az érintett országok sajátos érdekei szerint változhatnak. A fordulatok nem okoznak végleges törést a nemzetek közötti együttműködésben, hisz a mai ellenérdekű rendszer holnap társunk lehet egy felbukkanó harmadik érdekkörrel szemben. Ritkán kiszámítható körforgáshoz hasonlítható az a folyamat, amely a nemzetközi világot jellemzi. Valamennyire lehet igazodási pont a nemzetek barátságában a földrajzi közelség, mely erős védelemmé válhat hódító támadás esetén. Miként eszmei azonosság is életre hívhat országok között barátságot, ha az mélyebb, mint egy általános szövetségesi viszony.
A XXI. századhoz érkezve kiderült, hogy a történelmi tapasztalás még sincs kőbe vésve. Bármerre nézünk Európa-szerte, jövőnket kérdőjelek és kétségek árnyékolják. A még valamennyire józanabb közvetlen környezetünk sem képes tartós barátságokra szert tenni, főként a nemzetiségi feszültségekből adódóan. Ami pedig tőlünk nyugatabbra található, már-már hajmeresztő kétségeket támaszt az emberi normalitással kapcsolatban. Az érzékenyített társadalmak, ahol gyökeret vert a gender őrülete, miként a keresztény kultúra és szokásjog eltörlésére tett kísérlet, már ott tartanak, hogy nincs anya és apa, lány és fiú, hanem csak gyerek, akiket az egyes és kettes szülő menedzsel.
A várandós kismama fogalmát felváltotta a szülni készülő személy, aki anyatej helyett embertejjel eteti a megszületett valakit. Az eltorzulás példáit tovább fokozza az az eset, amikor azért tiltottak el egy egyetemi oktatót a katedrától, mert „Tisztelt hölgyeim és uraim!” megszólítással kezdte előadását. Egy édesapát egyenesen elzárásra ítélt a bíróság, mivel következetesen lányának nevezte az egyébként magát transzneműnek valló gyerekét. Szóval, a nyugati – magát civilizáltnak valló – világ őrülete komoly akadályt támaszt, hogy barátainknak tartsuk őket. Sok évtizeden keresztül példaképeink voltak, amikor Kelet-Európa még történelmi identitása megőrzéséért küzdött a szocializmus útvesztőjében.
Ha bárki azt hinné, már nem lehet fokozni az európai zűrzavart és képtelenséget, jön egy hír, hogy a francia kormány minisztere, Marlene Schiappa arra kérte az országában élő iszlám vallási vezetőket, az imámokat, hogy vegyenek részt a muszlim közösségek érzékenyítésében, támogassák a homoszexualitást, sőt tegyék elfogadottá híveik körében. Meglepő módon a miniszter asszony túlélte a találkozót, és még atomvillanás sem következett be. Nem sokat késett viszont a muszlimok válaszcunamija, mely még nem volt képes kormányt dönteni, de meglehetősen sötét képet vetített előre az ateizmus és az iszlám közeli összecsapásáról.
Nos, mégis van valamiféle baráti kapcsolat köztünk és a muszlim világ között, mivel mindketten ragaszkodunk a teremtett világ alapértékeihez, amikor a nemiség ügyét magánügyként tartjuk illőnek kezelni, senkire nem ráerőszakolva abszurd elképzeléseket? A baj csupán az eme bimbózó barátságra utaló nézetazonossággal, hogy az iszlám nem csupán az ateizmusnak, hanem a kereszténységnek is nyíltan ellensége. Amiből az következik, hogy barátság vagy akár eszmei szövetség sem jöhet szóba közöttünk.
Vagyis olyan korszakhoz értünk, mikor joggal merül fel itt, Európa közepén, hogy végérvényesen egyedül maradtunk. Vannak olyanok, akikkel közös a múltunk, a kultúránk, a jogrendszerünk, de az eszement újításaikhoz egyre kevésbé van affinitásunk. Míg mások, miként a muszlimok többsége, menthetetlen módon ragadtak a saját múltjukba, és ezért képtelenség velük szót érteni. A sokszor kilátástalan helyzet hátterében megbújik a tudatos ármány és az alkalmatlan politikai adminisztráció is. Gondoljunk a káosz iránt elkötelezett erőterekre, melyek számtalan módon nyilvánultak meg a közeli múltban. Vagy a brüsszeli vezetők tehetetlenségére az illegális migráció és a Covid-járvány idején. S mikor nem tudták uralni a helyzetet, elterelő akciókba kezdtek, belekötve azokba, akik rámutattak vezetési hiányosságaikra.
Nekik is hála, létrejött a felismerés lengyel, olasz és magyar jobboldali politikusoknál, hogy mi az igazi barátság alapja, egyben megmutatva a cselekvés irányát. Orbán Viktor, Mateusz Morawiecki és Matteo Salvini, vagyis a magyar Fidesz, a lengyel Jog és Igazságosság, valamint az olasz Liga vezetése, megelégelve az Európa Unió bürokratáinak örökös támadásait, a reneszánsz útjára léptek. Barátságuk és politikai szövetségük lényege, hogy meg kell őrizni Európa identitását, vissza kell hozni kulturális, keresztény gyökereit, mert Európa az európaiaké. De ami a leglényegesebb, be kell fejezni az örökös – elmúláshoz vezető – védekezés és magyarázkodás politikáját. Eljött az idő – szinte a 24. óra – a végveszély megállítására, ami nem lehet más, mint a visszatámadás. Támadni az ostobaságot, a teremtett ember létezését megkérdőjelezőket, támadni a pusztulásunkra szövetkezett sötét erőtereket, támadni és soha nem hátrálni azokkal szemben, akik gyerekeink eszmei fertőzésére stratégiát építettek. A „hármas szövetség” politikai barátságának lényege: eltökélten hinni a kivívható győzelemben.
Miért ne sikerülhetne az európai emberek többségét bevonni a reneszánsz mozgalomba? A célok egyértelműek, világosak és mindenki számára elfogadható életteret jelentenek. Olyan világot kell visszahozni, mely méltó Európa múltjához, őseink áldozatvállalásához. A puskapor régóta kiszáradt, lehet betölteni a meggyőzés ágyúit, hogy végre eldördülhessenek az első cáfolhatatlan érvek az ostobaságok garmadájával és haramiáival szemben.
A szerző titkosszolgálati szakértő
(Borítókép forrása: Pexels.com)
