A mai északír fiatalok életében a vallási megosztottság nem jelent annyira sokat, mint nagyszüleikében. Túlléptek a politikai viszályokon, mert sokkal jobb élvezni a mindennapok adományait, mint sötét sikátorokban Molotov-koktélokat gyártani. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a viselkedésük annyira gyökeresen különbözne a régiekétől. Hiszen ha nagypapa hajlandó volt fejbe kólintani a rendőrt, akkor az unoka is érez magában annyit, hogy szükség esetén ezt megtegye. A társadalom nem veti ki magából azt, aki az erőszakhoz folyamodik, míg ugyanez Magyarországon egyértelműen visszás volna. Vagyis amikor a szudáni migráns megtámadta ártatlan áldozatát, az arra járók nem haboztak odarohanni és megcsapkodni a gyilkos szándékú támadót. Az utcákon pedig eluralkodott az erőszak, azokkal a módszerekkel, amelyeket az idősektől tanultak. A tömeg tagjai ugyanolyan fekete ruhát viseltek, hogy a kamerákon nehéz legyen megkülönböztetni az egyes embereket. Szerteszét szóródtak, hogy megosszák a rendőrség figyelmét, majd hirtelen csaptak le, gyújtottak fel kocsikat, és menekültek el a sikátorokban. Ez szervezett és tanult módszer, ráadásul egyáltalán nem politikai ügy. Mert az északír fiatalok is szeretik az utcai balhékat, nem véletlen, hogy az ottani járőrkocsik ablakain fémrács van. Béke van, de olyan béke, amely bármikor torzsalkodásba csaphat át.

A média arról számolt be, hogy a köztársaságpárti és az unionista közösség együtt lépett fel a bevándorlók ellen a rémisztő támadás következtében, ez azonban csúsztatás. A két közösség valóban ugyanúgy gondolkodik a bevándorlásról, miszerint a szudáni férfi tette elfogadhatatlan és fel kell lépni ellene, de a két közösség nem került közös platformra. Nem telt el egy nap, és már a másik felet vádolták. A protestánsok rámutattak, hogy az elkövető Dublinból utazott Belfastba – legálisan, tartózkodási engedéllyel –, vagyis az írek engedték át a támadót. Ez természetesen reakciót váltott ki a köztársaságpárti északírek részéről, akik rámutattak, a protestánsok mindig ugyanazzal jönnek, miszerint az írek nemtörődöm emberek, buták, figyelmetlenek, és miattuk történik a sok baj Belfastban. Az ír–északír határon valóban tilos a határellenőrzés, mert valaha, az 1998-as nagypénteki megállapodásban ezt rögzítették. Az írek ugyanis ragaszkodtak ahhoz, hogy át tudjanak menni az Ír Köztársaságból Ulsterbe, amely az ő szemükben ugyanúgy Írország, még ha a korona magáénak is tudja. Tehát a dublini járat utasa felszáll egy buszra, és máris ott terem Belfastban, Galway-ben, Corkban, legfeljebb más zászló lobog az épületek homlokzatán és más mértékegységben számolják a sebességet az utakon. Ha a határellenőrzést visszaállítanák, azokat a titkos fegyverraktárakat azonnal felkeresnék az erre illetékesek. Így mindenki bízik a jó szerencséjében és abban, hogy az ilyen szörnyű incidensek, mint a migráns támadása, csak ritkák lesznek és nem járnak súlyos következményekkel.

Az északír hatóságok tehát feltehetően nem fognak lépni, hagyják, hogy elüljenek a lángok, és tudják, az a néhány szerencsétlen, akik alapvetően békésen, csendesen élte az életét Belfastban, de a félelem miatt elmenekült, nem oszt és nem is szoroz ebben az ügyben. Észak-Írországban kevés a bevándorló, és bár a médiazajban könnyen hihetjük, hogy az idegengyűlölet vádja annyira megrenget mindenkit, a valóságban el lehet intézni egy vállrándítással. Legalábbis Észak-Írországban. A németeknél persze nem, ott mindenki sokszoros duplagondollal vizsgálja meg saját érzelmeit, nehogy tudta nélkül idegengyűlölő legyen. Ott elég egy elejtett félmondat, egy nem pontosan megfogalmazott gondolat, egy rosszkor felvillanó mosoly, és máris ráütik az emberre a lemoshatatlan bélyeget: rasszista. Ahogy Amerikában is szeretik ott keresni a veszélyt, ahol nincs. Néhány napja a foci-vb VAR-szobájában ácsorgó ausztrál asszisztens viccelődött egy gyerekcsínnyel, a sajtó pedig azonnal kiderítette róla, hogy a kézjel Amerikában egy bizonyos csoport körében a fehér felsőbbrendűség szimbóluma. Erről persze csak ott tudtak, máshol nem, így az asszisztens sem, mégis vizsgálat lett a viccből, no meg cikkek tömege, a jópofáskodó alkalmazott pedig hivatalos nyilatkozatban kért bocsánatot. Nem tudjuk, mi lett volna, ha történetesen egy északír ­FIFA-munkatárs poénkodott volna így. Lehet, hogy utólag csak megrántotta volna a vállát.