De nem érdemes leragadni Bart Istvánnál, mert ő azért nem annyira fontos személyiség, mint önmagáról képzeli, inkább egy jó példa, micsoda figurák alkotják ezt a bohócmutatványt, amit manapság a magyar kormánynak nevezünk. Franciaországban a napokban vitáznak arról, hogy engedélyez­zék-e az eutanáziát. A halálbüntetés tilos, de az önkéntes halál elfogadható? Igen, erről van szó. Nem kell félni megölni embereket, tartja ez az elmélet. Nem törődik azzal, hogy mi lesz a jövőben, csak az a fontos, hogy betegye a lábát oda az ajtórésbe. Ha az sikerül, akkor minden megoldódik. Ez olyan, mint a választások megnyerése, utána mindent lehet. Ha engedélyezett az eutanázia, akkor pszichológus szakvéleménye szükséges ahhoz, mennyire érzi magát rosszul a halált vágyó pá­ciens. A pszichológia azonban nem egzakt tudomány, és Belgiumban, ahol engedélyezett az eutanázia, megtörtént az, hogy egyetlen orvos se látott semmiféle okot arra, hogy a halált elősegítsék, de mivel az egyébként fiatal és egészséges páciens ehhez ragaszkodott, el is végezték a feladatukat. Vagyis megöltek egy olyan embert, aki az élet ajándékát visszautasította személyes okokból, de öngyilkos nem akart vagy nem mert lenni. A döntést meghozta, a kivitelezést pedig átadta „szakembereknek”. Léteznek profi gyilkosok? Igen, tudjuk, hogy a történelem során voltak néhányan, hóhérok, megbízható, kérges lelkű emberek, akik elvégezték ezt az istentelen feladatot. Általában külön éltek a közösségtől, mert féltek tőlük az emberek, ritkán volt feleségük, ma is az egyik legnehezebb feladat az amerikai börtönökben a méreginjekciót beadó orvost megtalálni. Mert embert ölni nem olyan könnyű. Mert az ember nem egy kisrigó, nem tücsök. Akik a semmi felé haladnak őrült tánccal, azok szerint nincs különbség az állatok és az ember között, a halál még vonzó is lehet. Ők testvérek, a társadalmak nagy megszerkesztője és az élet és a halál ura. Lehetnek civil szervezetek képviselői, jogvédők, helyettes államtitkárok vagy aktivisták, ugyanazt akarják, a semmit. Mert megigézte őket az a nihil.

Természetesen semmi se olyan egyszerű, hogy ne lehessen róla vitatkozni heteket-hónapokat-éveket. Az eutanázia ilyen téma, sose lesz vége, mert mindig lesznek olyanok, akik érvelnek mellette. A falvakat se most akarják először megsemmisíteni, konkrét programot is csináltak ebből a célból, először a Szovjet­unióban, aztán eladták a licencet hozzánk is. Erről is lehet eleget tárgyalni. De ma már nem szokás igazán vitatkozni. Már nem divat. Ma már ki kell nyilatkoztatni a véleményt – természetesen online, mert úgy jobb az elérés –, és azokat tényeknek nevezni. Aki pedig nem ért velem egyet, arra azt mondom, hazudik. A vitatkozáshoz nyílt elmére és némi jóindulatra van szükség, meg arra, hogy el tudjam képzelni, hogy tévedek. Lehet, hogy nincs igazam, rosszul látok valami részletet, hibás a logikai levezetésem. Nem vagyok tévedhetetlen, hiszen ember vagyok, nem isten. De azok, akik a semmi felé haladnak, azok isteneknek képzelik magukat. Vagyis lehetetlen mindenféle vita, azért lesz igaza valakinek, mert kinyitotta a száját. Minden szava – és közösségi médiás posztja – arany, tökéletes, lényeglátó, igazságos, megfellebbezhetetlen. Ezt a gondolkodásmódot pedig be lehet vinni a parlamentbe, onnantól kezdve pedig az alapvetően a nézetek ütköztetésére szolgáló, az egész társadalmat leképező Tisztelt Ház munkája értelmét veszíti. Ezt online is meg lehetne csinálni, egy chatcsoportban. A miniszterelnök, aki élen jár a semmi felé való menetelésben, nála gyorsabban senki se pörög-forog a szilaj táncban, jó úton halad a demokrácia zsarnoksággá változtatásában. Mert a politikai felhatalmazás felelőssége helyett annak erejét nézi. Az ember mindent megtehet, amit akar, tehát a választási eredménnyel minden helyzetben lehet érvelni. Pontosabban harcolni, kaszabolni, ütni-vágni. Mert ez a modern világ, nem az érvek korát éljük. A semmi híve, Magyar Péter természetesen félreérti azt a mondatot, amit A végtelen történetben is félreért mindenki, valamint a világtörténelem során annyian: Tedd azt, amit akarsz. De a valóságban úgy nem lehet megismerni a valódi akaratot, ha önmagunkat ilyen magasra felemeljük. A belső, valódi vágy felfedezéséről van szó, a szív valódi akaratáról, aminek egy igen fontos része, hogy az embernek legyen szíve és abban könyörület. Anélkül ez lesz, ami most vár ránk, a semmi bódult híveinek tánca.