Ez a Bécs már nem az a Bécs, amit mi ismerünk, vagyis hisszük, hogy ismerünk. Mert az a Bécs réges-rég meghalt. Igen, ott vannak a régi, ikonikus épületek, a Stephansdom és a Hundertwasser-házak, de ma már nem járnak konflisok a Ringen, és nem rizsporos parókában andalognak a Hofburg környékén a császári ház udvaroncai. Mert a világ változik, folyamatosan, és ebből a változásból kiveszi minden ország és minden város a részét. Jó vagy rossz ez a változás? Majd idővel, történelmi távlatokban ki tudjuk jelenteni, előnyére vagy hátrányára változott-e valami. Jelenleg Bécs bizonyos területein sokkal dominánsabb a nem német nyelv az utcán, mint a német. A gyerekek egymással nem németül beszélnek, a szülők nem tudják, mi az az almás pite, a mákot pedig kizárólag az ópiummal tudják összefüggésbe hozni. Apróságok, de ezek az apróságok jelentik az élet velejét.
A folyamat teljesen logikusan működik, nem csoda, hogy Bécs olyan, amilyen. A császárváros ideája talán csak magyar szemmel tűnik ilyen stabilnak, a megmaradt monarchiaromantika hatásaként. Pedig Bécs a nyugat-európai Ausztria központja, a Keleti Birodalmat irányítják innen, amely magába próbálja olvasztani az a rengeteg embert, akik messzi földekről érkeztek ide szerencsét próbálni.
Hozták magukkal a családjukat, a konyhájukat, a tudásukat és a jellemüket, a viselkedéskultúrájukat, a bűneiket, a tévelygéseiket, az általuk még elfogadható útrövidítéseket. Ebből lett 2019 végén az a Bécs, amelyben a Stephansdom turistalátványossággá korcsosult, konkrét jelentés nélkül.
Ezt pedig csak úgy lehet megvalósítani, ha a helyi lakosság elfogadja. Ha neki nem hiányzik a szakralitás, ha az identitásának már nem része mindaz, amit képvisel ez a monumentális épület.
Ha viszont így történik, akkor kezdődik a sehová se tartó küzdelem azért, hogy Bécs meghatározza önmagát anélkül, hogy kimondaná, mit is képvisel. Minden szónak súlya van, minden értékválasztás egyúttal egy másik érték elutasításával jár. Ha Bécs mindent befogad, akkor nem lesz senki és semmi, hiszen az ott élő közel kétmillió embernek nem nyújt útmutatót, amihez igazodhatnak. A szélsőséges befogadás pontosan azt éri el, hogy mindenki idegenné válik, s csak küzdeni tud, hogy saját kis körében otthon lehessen. A családjában, a szomszédságában, a rokonaival. A város viszont már túl nagy ahhoz, hogy ezt az otthont mindenkinek megteremtse.
