Feketedobozok

Világpolitikai szereplők reagálnak egy légi szerencsétlenségre, miközben családok három földrészen gyászolják szeretteiket, akik pedig nem katonák, hanem hétköznapi polgárok voltak.

Fotó: MTI/EPA/Abedin Taherkenareh

Csak a halál biztos – mondjuk sokszor a közhellyel élve, de még egy frázis is lehet mélyen igaz. Százhetvenhat emberéletet követelt az ukrán gép iráni tragédiája, a fedélzeten tartózkodókat már senki nem adja vissza hozzátartozóiknak, talán csak földi maradványaikat.

A magyarázatot ma még nem ismerjük: szerdán az első hírek között szerepelt, hogy a repülőt az iráni légvédelem lőhette le, majd a géphiba verziója kerekedett felül, megmozgatva kissé a kontrukciós hibák terhét eddig is nyögő Boeing árfolyamát, majd tegnapra újra Iránra terelődőtt az egyre erősebb gyanú. De ma még csak fecseg a felszín, hallgat a mély: akár évekig tartó vizsgálatok mutathatják csak ki, megalapozottak voltak-e a gyanúsítások és a vádak.

Akár így lesz, akár úgy, a 176 áldozat történetét óhatatlanul az elmúlt egy hétben kiéleződött amerikai–iráni konfliktus krónikásai írják. Világpolitikai szereplők reagálnak egy légi szerencsétlenségre, miközben családok három földrészen gyászolják szeretteiket, akik pedig nem katonák, hanem hétköznapi polgárok voltak, s most botcsinálta mártírként kerülnek a lapok hasábjaira.

Számos iráni–kanadai áldozat a téli szünet után akart visszatérni a tengerentúlra. Ugyanúgy, ahogy 1988 karácsonyára pedig a váci Roller család tagjai utaztak volna ki amerikai rokonaikhoz, de a PanAm járatát felrobbantották a skóciai Lockerbie felett. Azt a katasztrófát az igazságszolgáltatás és a világpolitika az amerikai–líbiai konfliktus koordináta-rendszerébe rajzolta fel. A detonációt jogi kálvária, majd kártérítés követte. Ma már a Lockerbie-per elítéltje, a líbiai ügynök, sőt a korabeli tripoli rendszert működtető Kadhafi ezredes sem él – előbbivel a rák, utóbbival a világpolitika végzett, ismét csak a felütésünkben szereplő közhelyet erősítve.

Hogy a Roller család ma is élő tagjai harminc év elteltével hogyan vetnek számot a történtekkel, arról őket magukat kellene megkérdezni. Annál keservesebb lelki tortúra azonban aligha képzelhető el, mint amikor a hozzátartozókat még negyvenöt esztendő múltán is kétségek gyötrik: be nem bizonyosodott, de nem is alaptalan világpolitikai játszmákat vesznek sorra álmatlan éjszakái­kon. A Malév 240-es számú bejrúti járatának 1975-ös katasztrófájára a mai napig nincs hivatalos magyarázat, rendszerint a közel-keleti konfliktusra vezetik vissza. A gép hullámsírban fekszik.

Az ukrán gép utasai rosszkor voltak rossz helyen. Ugyanígy jártak 1979 novemberében a teheráni amerikai követség alkalmazottai, amikor az iszlám forradalmon felbuzdult diákok megostromolták az épületet, kirobbantva a több mint egy évig tartó túszválságot.

Ebbe belebukott Jimmy Carter, a legkedvesebb, de legrosszabb amerikai elnök, Ronald Reagan választási győzelmével pedig kezdetét vehette Amerikában a bő évtizeden át kitartó konzervatív forradalom. Így lesz egyszerű konzuli alkalmazottak sorsából világpolitika, és így vetül rá a világpolitika hétköznapi családok életére.

Ma még beláthatatlan, milyen szerepe lesz az UIA 752-es kijevi járatának a Nyugat és Irán viszonyában. A feketedobozokat megtalálták, megrongálódtak, de olvashatók a tárolt adatok. Míg kielemzik őket, és ebből hivatalos jelentés is készül, megválasztanak egy amerikai elnököt, legalább egyet.

A teheráni túszdrámából Ben Affleck filmet készített. Az Argo-akció a hazai mozikban is sikert aratott. A filmben az amerikaiak érzelmesek, hősiesek és ravaszak, a kanadaiak bátrak és emberségesek, az irániak pedig bigottak, ostobák és ordibálnak. Az Argo-akció három Oscart nyert. A kis szoborra esélyes sztori sajnos az ukrán gépé is, de a hozzátartozókat ez aligha vigasztalja.