Bő három évtizede is gyanúsnak éreztem az akkori, már végét járó, szocialistának nevezett rezsim propagandaszövegét a rothadó kapitalizmusról. Bár a legvidámabb barakk vörös őrsége mindent megtett azért, hogy ez a kép beigazolódjon, a történelem vihara megmutatta, a polgári világ az a masszív szikla, aminek az egyre halványuló, mára már csak rózsaszín hajó nekiment, s napról napra mélyebbre süllyed. Az egykori állampárt unokáinak már a mentőcsónakja is csak sodródik, és süllyed annak ellenére, hogy sorra ugrálnak ki belőle azok, akik eddig ezzel a hajóval evickélve próbáltak meg előrejutni a politika tengerén. El lehetne itt gondolkodni azon, kik is azok, akiknek szokásuk elsőként elhagyni a süllyedő hajót, de hát ez a lélekvesztő már egy rozoga, toldozott-foldozott, tutajnak sem nevezhető tákolmány. Hogy Fülig Jimmyt idézzük: azt a roncsot, amit már csak a lyuk tart fent a vízen, a patkányok is messze elkerülik.
Túl nagy kérés
Lényegében Brüsszel és a német vezetés az, amely még nem látta be, hogy baj van.