Egészen lesarkítva, ha Izland ellen elbukunk, minden korábbi eredmény és erőfeszítés hiábavaló, de így, hogy győztünk, minden értelmet, legitimációt nyer. Emlékezhetünk, mi történt négy éve az Eb idején. A magyar drukkerek megtöltötték Franciaország stadionjait, elözönlötték Marseille utcáit, idehaza, miután eldőlt, hogy továbbjutunk a csoportból, a körúton spontán monstre utcabál vette kezdetét – nem megbénítva, hanem felpezsdítve Budapest életét. Jövőre nem nekünk kell mennünk idegenbe – Münchenbe persze kiruccanunk –, hanem hozzánk érkeznek vendégek. Éppenséggel a világbajnok franciák és az Európa-bajnok portugálok Cristiano Ronaldóval. Hogy mi lesz itt – még belegondolni is hátborzongató. (Tényleg csak zárójelben: ne a jelenlegi életünket vegyük alapul.)
Játékosaink életútja eltérő, ám abban közös, hogy mindannyian a magyar válogatottal elért sikereket tekintik pályafutásuk csúcsának. Higgyünk benne, hogy lesznek követőik. Az egyén hat a közösségre, és a közösség hat az egyénre. Ettől csapat a csapat. Amely, ugye, újra bennünk liheg.
