Bennünk liheg

S most kimondhatjuk: visszahódítottuk a labdarúgást, újra van futballunk.

Budapest, 2020. november 12. A magyar válogatott játékosai ünneplik gyõzelmüket a Magyarország - Izland labdarúgó Európa-bajnoki pótselejtezõ mérkõzés végén a Puskás Arénában 2020. november 12-én. A csapat 2-1-re gyõzött, ezzel története során negyedszer kijutott az Európa-bajnokságra. MTI/Szigetváry Zsolt Fotó: Szigetváry Zsolt

„A futball, ahogy ma áll, egy nagy élménypótlék”, illetve „a sport ártalmas az egészségre és hülyít”. Ne kövezzük meg Márai Sándort, amiért a huszadik század derekán így gondolkozott a sportról, a labdarúgásról. Más világ volt, más szokásokkal, más értékekkel. A közösségi érzésnek, a nemzeti identitásnak a sport csak az egyik, s nem is a leghangsúlyosabb formálója volt. Magyarország nem a labdarúgó Európa-bajnokság, hanem az eucharisztikus világkongresszus házigazdájaként került a nemzetközi érdeklődés homlokterébe.

De idézzünk mást is. „Tornaórán vagy játékdélutánon a kavicsos udvaron le-föl nyargaltunk: a csapat bennem lihegett a legtöbb gőzzel és a legszenvedélyesebb odaadással.” Már a stílus, a mondatszerkesztés is árulkodó; hát persze hogy Németh László a forrás. A korszak talán legnagyobb szellemi géniuszának ugyan laza, felszínes volt a sporthoz fűződő viszonya, de mint oly sok más kérdésben, itt is azonnal ráérzett a lényegre. A csapat bennem lihegett… Az érzés, amit talán csak a labdarúgás adhat meg.

Máraival együtt siránkozhatunk azon, hogy a tömegkultúra, amely napjainkra már nem is multi-, ellenkezőleg, „unikulti”, egyformává, egyformán silánnyá olvaszt össze mindannyiunkat, de a labdarúgás, a bennünk lihegő csapat mégis felemeli a lelkünket.

Az ezredforduló tájékán, amikor a legmélyebbre süllyedtünk, voltak olyan hangok, vélemények, miszerint zárjuk le a határokat, semmi szükség kilépnünk a nemzetközi porondra, így legalább megóvjuk magunkat a kudarcoktól; sőt polémia indult arról, szükségünk van-e egyáltalán labdarúgásra, hiszen ott van nekünk a vízilabda, a kézilabda, az úszás és a kajak-kenu… Igen, és persze mégsem. Lemarad, aki a futballból kimarad – a nemzetek, kultúrák máig létező versenyében. A labdarúgás – tetszik, nem tetszik, létező adottság – egyik támasza nemzeti önbecsülésünknek, formálója azonosságtudatunknak. S hogy üzlet is? Természetesen. Egy okkal több, amiért hiba körön kívül rekedni.

S most kimondhatjuk: visszahódítottuk a labdarúgást, újra van futballunk.

Vegyük át ismét. 2016: Európa-bajnoki részvétel; 2018: a Fehérvár (akkor még Videoton) bejut az Európa-liga csoportkörébe; 2019: ezúttal a Ferencváros szerepel a második számú európai klubsorozat főtábláján; 2020: a Fradi immár a Bajnokok Ligájában rágja át magát a selejtezőkön, s éri el a csoportkört; és akkor mindezek megkoronázásaként 2020-ban a válogatottunk ismét kijut a kontinensviadalra.

Az Izland feletti csütörtöki siker nem pusztán azért a legfontosabb, a legkatartikusabb diadal mindegyik közül, mert a legfrissebb élmény, hanem mert hatásában egyértelműen a legerősebb.

Egészen lesarkítva, ha Izland ellen elbukunk, minden korábbi eredmény és erőfeszítés hiábavaló, de így, hogy győztünk, minden értelmet, legitimációt nyer. Emlékezhetünk, mi történt négy éve az Eb idején. A magyar drukkerek megtöltötték Franciaország stadionjait, elözönlötték Marseille utcáit, idehaza, miután eldőlt, hogy továbbjutunk a csoportból, a körúton spontán monstre utcabál vette kezdetét – nem megbénítva, hanem felpezsdítve Budapest életét. Jövőre nem nekünk kell mennünk idegenbe – Münchenbe persze kiruccanunk –, hanem hozzánk érkeznek vendégek. Éppenséggel a világbajnok franciák és az Európa-bajnok portugálok Cristiano Ronaldóval. Hogy mi lesz itt – még belegondolni is hátborzongató. (Tényleg csak zárójelben: ne a jelenlegi életünket vegyük alapul.)

Játékosaink életútja eltérő, ám abban közös, hogy mindannyian a magyar válogatottal elért sikereket tekintik pályafutásuk csúcsának. Higgyünk benne, hogy lesznek követőik. Az egyén hat a közösségre, és a közösség hat az egyénre. Ettől csapat a csapat. Amely, ugye, újra bennünk liheg.