„Győzelemről énekeljen napkelet és napnyugat, / millió szív összecsengjen, magasztalja az Urat! / Krisztus újra földre szállott, vándorlásunk társa lett, / mert szerette a világot, kenyérszínbe rejtezett” – énekelte tegnap a tömeg a Hősök terén az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus nyitó szentmiséjén Bangha Béla sorait. Egy hétig ránk figyel a világ, hiszen a római katolikus egyház talán legnagyobb eseményének ad otthont hazánk fővárosa. Van okunk a büszkeségre, hiszen Magyarország 1938 után másodízben érdemelte ki a rendezés lehetőségét.

Ne engedjük, hogy elvegye a kedvünket, hogy – ismerve a hazai közállapotokat – bizonyára számos élcelődő, cinikus, netalán blaszfémikus kirohanást olvashatunk és hallhatunk majd a kongresszus és az ott elhangzottak miatt. Sőt nemtelen támadások is érhetik a katolikus egyházat ellenségei részéről. Mert noha az egyház maga nem támad senkit, igenis vannak ellenségei. Olyanok, akik valamiért engesztelhetetlen gyűlöletet éreznek Krisztus követői iránt. Ők nem tudnak örülni annak, hogy – amint városszerte hirdették a plakátok az elmúlt hónapokban – Jézussal találkozhatunk Budapesten.

Egy pap ismerősöm mondta egyszer mosolyogva a katolikus egyházat érő támadásokról, hogy örülni kell, amikor bennünket támadnak, mert az annak a jele, hogy bennünk még van valamennyi tartás, és még nem adtuk fel teljesen az elveinket. Mennyire igaza volt az atyának!

Azért nem örülnek egyesek annak az 1200 csillogó szemű gyerek látványának, akik tegnap először járultak a szentáldozáshoz, mert érzik: ők még biztosan nem állnak a befolyásuk alatt. Éppen ellenkezőleg. A fiatalok keresztségi fogadalmuk megújításakor ellentmondtak a sátánnak, minden cselekedetének és csábításának, és megvallották hitüket a mindenható Istenben, mennynek és földnek teremtőjében, Jézus Krisztusban, az ő Fiában, a Szentlélekben és a katolikus anyaszentegyházban.

Mindenki másnak örül, kinek-kinek más értékek fontosak, más ügyek mögé fölsorakozva járunk tömegrendezvényekre, más felvonulásokon veszünk részt.