Még évekkel ezelőtt megkérdeztem egy török ismerősömet, hogy Erdogan vagy nem Erdogan? Mire ő nagyot sóhajtva azt válaszolta: alaphelyzetben biztosan nem őt választaná, de hát ki van helyette, nagyjából senki, így talán ő is behúzza majd mellé az ikszet, ha itt az ideje.
Ez a vélemény több tíz millió török hajdan általános álláspontjaként mára némi korrekcióra szorul.
Hogy a vasárnapi választás alapvetően Erdogan személyéről, nem pedig az ellenfelekről szól, magyarázatra sem érdemes.
Az elnök karizmája olyan nagyra nőtt az elmúlt két évtizedben, hogy rajta kívül nincsen valóban eredeti, figyelemre méltó jelölt a túloldalon. Erdogan megőrizte az esélyét, sőt a számára nem túl bizalomgerjesztő előrejelzések ellenére valamennyire még mobilizálni is képes saját táborát. Talán még ellenfelei is elismerik, hogy az elmúlt hetekben rendkívül sikeres, látványos kampányrendezvényeket bonyolított le. Erősíti közéleti jelenlétét az a tény is, hogy fő kihívója, Kemal Kilicdaroglu alevi hite, véttetése sok török számára teljességgel elfogadhatatlan.
Erdogan ellen ugyanakkor számos erős érv szól, nem túlzás tehát azt jósolni, hogy politikai pályafutása legnagyobb erőpróbája előtt áll. Mindenekelőtt ott van szíriai kalandja, amit utólag is nehéz volna külpolitikai-diplomáciai sikerként ábrázolni. Ráadásul Törökországban szíriai menekültek milliói élnek, egyre több az összetűzés, a feszültség a többségi lakossággal, egészségügyi, elhelyezési, élelmezési ügyekben nagy terhet rónak az országra. Erdogannak ugyanakkor azt is figyelembe kell vennie, hogy a fokozódó infláció, a gazdasági nehézségek miatt sokan a váltásra szavazhatnak vasárnap. Ahogyan azt is, hogy az orosz–ukrán háborúban és a NATO-ban elfoglalt egyensúlyozó szerepről is véleményt mondanak a választók.
Hogy kik vannak jelenleg többségben, valójában senki sem tudja. Még az sem világos, lesz-e második forduló vagy sem. A várhatóan magas részvétel melletti választáson mindenesetre felértékelődhetnek majd a különleges helyzetű csoportok szavazatai, ha szoros a küzdelem, fontos lehet, hogyan döntenek a nők, a kurdok, a külföldön élők. Világosan kiderülhet továbbá, mit gondolnak a földrengés utáni helyzetkezelésről az ott élő emberek.
Bárhogyan is alakul, az ellenzéknek máris kezelnie kell azt a helyzetet, hogy egységes ideológiájuk, akaratuk, programjuk nincs és nem is lehet.
Kilicdaroglu különféle mozgalmakat igyekszik képviselni, ráadásul annak a Köztársasági Néppártnak a nevében, amely – joggal – állampártként marad meg a törökök emlékezetében.
Abban nincs semmi új, amit az egyesült ellenzék ígér, ha azonban Kilicdaroglu győz, Törökországnak valamennyire nyitnia kell. A jelenlegi helyzetben mindez az amerikaiak fokozottabb jelenlétét, új szövetségesi kötelékeket, kiszámíthatatlan gazdasági fejleményeket, egyszóval az erdogani szuverenitás sérülését jelentené. A jelenlegi elnök azonban komoly intézményi, katonai és tömegtámogatást épített ki magának, tehát egyáltalán nem biztos, hogy vereségével végérvényesen búcsút mondana hatalmi ambícióinak.
Vasárnap tehát kiderül, hogyan választ Törökország. A közéleti béke azonban továbbra is csak álom, ugyanúgy, mint bármikor az elmúlt két évtizedben. Tulajdonképpen ez a legfőbb bizonyosság Törökországban. Valamint az, hogy a választás hisztérikus, kölcsönösen vádaskodó légkörben zajlik majd, ami nem növeli a valódi közmegegyezés esélyét. És persze minél kisebb lesz a különbség a felek között, annál feszültebb, puskaporosabb hangulatban kell majd országot vezetnie a győztesnek. Nem lesz könnyű dolga.
