Ha létezne az Európai Unióban szankció a túlzott ellenálló képességre, minden bizonnyal sok millió euróra büntetnének bennünket. De az is lehet, hogy szimplán túlzott életrevalósági, talpraesettségi eljárást indítanának Magyarország ellen.
Kevés nemzet mondhatja el ugyanis magáról, hogy ennyire sok sorscsapásból, az aránytalan túlerőtől elszenvedett háborús vereségből, birodalmi leigázási törekvésből nemcsak hogy felállt, de még tőkét, előnyt is tudott belőlük kovácsolni.
Talán éppen azért fenekednek és uszulnak ránk most is régi-új ordas eszmékkel és diktatórikus szándékokkal, tervekkel, mert valójában irigyelnek bennünket.
Ugyan hány nép mondhatja el magáról, hogy egy olyan igazságtalan, a nemzet megsemmisítését célzó, az ország területének kétharmadát elrabló békediktátum után, mint ami Trianonban érte a magyarságot, nem pusztán meg tudott maradni, de még fejlődésre is képes volt? Az ország viszont nem csupán az 1920-as csonkolást, hanem egy újabb Trianont, a párizsi békeszerződésnek nevezett nagyhatalmi paktumot is túlélte, csakúgy, mint a több évtizedes szovjet-kommunista diktatúrát, megszállást, amely a nemzet gerincének porhanyósítására tett kísérletet.
Leginkább azonban azt irigyelhetik tőlünk, hogy mindezt a ránk zuhogó csapássorozatot nem leszegett fejjel, megtörve viseltük el, hanem főnixmadárként újjáéledve ismét Európa egyik meghatározó tényezőjévé válva, fityiszt mutatva a balsorsnak, még meg is ünnepeljük a trianoni békediktátum napját – a nemzeti összetartozás napjaként.
Tudunk örülni annak, hogy annyi balsors, oly sok viszály után széttagoltságban, szétszóratásban, ám mégis egy nemzetként, lelki egységben összeforrva vívjuk a mindennapok küzdelmét, határon innen és túl.
