Menni fog

Testi és lelki biztonságunk érdekében sok mindent tehetünk magunkért és egymásért a koronavírus-járvány idején.

Forrás: PEXELS

A járvány egyre erősödő harmadik hulláma miatt hétfőtől bezárják az óvodákat és az általános iskolákat április 7-ig – közölte Gulyás Gergely miniszter a tegnapi Kormányinfón. A hír a munkahelyen ért, vagyis otthon – az utóbbi hónapokban sokakhoz hasonlóan home office-ban dolgozom –, és a szigorítás hallatán azonnal vészhelyzetüzemmódra kapcsolt az agyam. Sokakhoz hasonlóan valószínűleg. Az agy már csak ilyen, és ezért akár hálásak is lehetünk neki, mert vészhelyzetben egy seregnyi dolog fel sem merül bennünk, éppen ez segít túllendülni a napi bajokon.

A lényeg most csak annyi, hogyan maradhatunk egészségesek a következő hetekben. És az agy azonnal kattogni kezd, számol és mérlegel: aki családos, először a kamrába fut, felméri a készletet (a tízórai-ebéd-uzsonna háromsága nagy segítség iskolaidőben, amit most pótolni kell), összeállítja az egész heti menüsort, majd a családtagok segítségét kéri, hogy megbeszéljék, és be is osszák a legfontosabb teendőket: ki mikor főz és vigyáz a kisebbekre. Aztán számba veszik közösen a számítógépek és laptopok aktuális állapotát is: van-e elég, hogy minden gyerek hozzáférjen a tananyaghoz, ha hétfőtől át kell állni a digitális oktatásra? Menni fog? Menni fog.

Az igazság az, hogy a tavaly márciusi rendkívüli helyzet óta egyre nagyobb rutinnal kezeljük a váratlan helyzeteket. Beleszoktunk. Amíg egy évvel korábban elképedésünknek és bizonytalanságunknak adtunk elsőre hangot, mára talán erősebb a biztató és összegző belső hang: valahogy menni fog. Majd kitaláljuk. Március 8. és március 22. között ugyan bezárnak a nem létfontosságú üzletek, de az élelmiszerbolt, a patika, a drogéria és a benzinkút nyitva marad.

A múlt évi vásárlási láz meg, reméljük, idén elmarad, mikor is néhány vak hírre többen mázsányi liszttel, cukorral és tetemes vécépapírkészlettel tértek haza. Talán már megtanultuk, hogy a bezártság ellenére is érdemes megtartani korábbi rutinjainkat, megtervezni a napirendünket és előre kijelölni a teendőinket. A higgadtság, a nyugalom, a saját belső erőforrásaink csatasorba állítása minden bizonnyal hozzájárulhat, hogy könnyebben, rugalmasan kezeljük a veszélyhelyzetet.

Aki tétlenségre van ítélve, annak nyugtalanító lehet a gondolat, hogy mások erejükön felüli terheket hordoznak. Azonban mindnyájunkra egyaránt érvényes: ha vigyázunk az egészségünkre, akkor az egészségügyi dolgozóknak is kevesebb lesz a munkájuk. Az előttünk álló feladat személyre szabott. Bár egyesekre most több, másokra kevesebb felelősség hárul, a helyzet megfelelő kezeléséért kivétel nélkül mindannyian felelősek vagyunk.

Ránézek az egy évvel ezelőtti naplóbejegyzésemre, hogy erőt merítsek a vigasztaló gondolatfoszlányból: „barátom a tízliteres fazék, benne az élet sava-borsa, átmenthető másnapra is”. Igyekszem hát több napra főzni, és beszuszakolok még néhány dobozt a mélyhűtőbe. Futtában meghallom a nehezebb időket, háborút, '56-ot megélt idős rokon odavetett megjegyzését is: „a pánik embere nem bízik önmagában, sem embertársában, sem államában, sem a gondviselésben”.

A mostani világjárvány közepén is feltehetjük a kérdést: miben bízva, kiben bízva akarunk élni? Válaszunkat semmiféle vírus nem érintheti, mert bár kikerülhetetlenül életünk része lett a Covid, az a végső, lényegi tartalmakon nem változtat. Attól, hogy be vagyunk zárva, még nem vagyunk elzárva az információktól. Testi és lelki biztonságunk érdekében sok mindent tehetünk magunkért és egymásért. A túlélés olyan elementáris, belső parancs, amely önfegyelemre tanít, segít értéksorrendet felállítani, rátalálni a legegyszerűbb lehetőségekre és a belső hangra, amely tudja, mi az, ami igazán fontos.

(Borítóképünk illusztráció. Forrás: Pexels)