Utóhang

A szív megszakad Jakab Péter drámai beszédétől. Miként arról szónokol, piszok nehéz volt nekik, a Jobbiknak egy asztalhoz ülni azokkal, akiktől egy világ választja el azt a nemzeti radikális pártot.

A szív megszakad Jakab Péter drámai beszédétől. Miként arról szónokol, piszok nehéz volt nekik, a Jobbiknak egy asztalhoz ülni azokkal, akiktől egy világ választja el azt a nemzeti radikális pártot, amely pont Gyurcsány Ferenccel szemben jött létre. – Piszok nehéz volt – mondta tehát Jakab, és az emberben felsejlik, azt is mondhatta volna úgy őszödiesen, hogy majdnem beledöglött. De megcsinálta Péter és a Jobbik, amiért az elnök nagyon büszke a tagságra. Azok persze, akik morális, erkölcsi okokból nem kívántak egy asztalhoz ülni Gyurcsánnyal, árulók lettek. Azok, akik komolyan vették a Jobbikot és megőriztek valamit azokból az elvekből, amely a pártot létrehozta, majd berepítette a parlamentbe. Felvetődik a kérdés, ki is az áruló a Jobbikban? Az, akinek a párt alapító nyilatkozata valamiféle biblia, vagy azok, akik néppártosodás címszó alatt, kifordítva a Jobbikot, nem a haza, sokkal inkább a hatalom és a túlélés reményében egy asztalhoz ülnek Gyurcsánnyal? És ebből a szempontból felmerül az is, van-e egyáltalán a Jobbiknak még létjogosultsága? Mit keres ma az Országgyűlésben az a nemzeti radikális elvek mentén 2010-ben frakciót alapított párt, amely már köszönőviszonyban sincs eredeti önmagával? A Jobbik 2010-ben pár százalékkal lemaradva az addig kormányzó szocialista párttól, 47 képviselővel alakított frakciót. A párt mindezt a nemzeti radikálisoknak köszönhette és saját eredeti elveinek. Ekkor még élt az a verdikt, miszerint a nemzeti identitás és a kereszténység egymástól szét nem választható fogalmak. Ekkor még elfogadhatatlan volt számukra az uniós tagság, mert az a nemzeti függetlenség végzetes megcsonkításával jár. Akkor még a Jobbik azt vallotta, hogy az emberi élet veleszületett méltósággal bír, és hogy minden tevékenység értelme és célja – így a politikáé is – ennek a méltóságnak a megőrzése és továbbadása. „A mindennapi politizálásban szükséges kompromisszumkészségnek számunkra ezen értékelvűség szab határt” – olvasható a mai napig érvényes ­2003-as deklarációban. Ezen értékek mentén a nemzeti, keresztény, szélsőjobboldali politikát 2014-ben már a választók több mint húsz százaléka támogatta. A Jobbik szárnyalt, és hűen az alapító nyilatkozatában foglaltakhoz, még a jobboldali kormány lelkiismerete volt. A 2018-as választások óta viszont a Jobbik egymillió szavazóját veszítette el. Azaz, Jakab szavaival élve, ennyien elárulták a pártot.

„Megcselekedtük azt, amit megkövetelt a haza” – mondta ájtatosan a pártelnök, talán öntudatlanul felidézve a thermopülai csatát. De, ha már így tett, érdemes lett volna azt is elmondania, hogy ez a sírfeliratként szállóigévé vált mondat azon spártaiaknak állított emléket, akik mind odavesztek abban a bizonyos csatában. Jakab mindvégig arra koncentrált, hogy a Balliberális együttműködés nevű terméket eladja a kongresszuson, a keserű pirulát, amely pártja végső megsemmisülését jelentheti, aranypapírba csomagolva tolta le a választmány torkán. Igyekezett őszintének tűnni, meggyőzőnek, pedig talán elég lett volna azt mondani: „nyilvánvalóan végighazudtuk az utolsó másfél-két évet. Teljesen világos volt, hogy amit mondunk, az nem igaz”. Hozzátéve esetleg, hogy „természetesen a dolog az nem szépen, nyugodtan, aprólékosan fölépíthető. Őrült lóhalálában készül, mert egy darabig nem csinálhattuk, nehogy kiderüljön, most meg már olyan rohadtul kell csinálnunk, hogy belegebedünk. Aztán lassan felbukunk, mert nem bírjuk jobban a tempót. Ez a helyzet”. Gyurcsány persze így is, úgy is bekebelezi a Jobbikot, amit Jakab Péter tálcán kínál az őszödi böszmének.