A politikai kiszorítósdiról és annak orvosságáról

Régóta zavar a magyar nyilvánosságban egyre többet hallható, olvasható, amúgy nem új keletű szóhasználat, amely politikai „tűzfalról”, „karanténról” beszél. Egy újabb értelmetlen, szükségtelen és szolgalelkű ideológiai exportcikk! Még ennél is jobban bosszant, ha nemtörődömségből, kényelemből vagy éppen megszokásból mi magunk a jobboldalon vesszük át a politikai riválisok által ellenünk használt zsargont. A nyelv, a szavak fontos előőrsök a politikai harcban.

Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum főigazgatója Nyelv és szabadság címen egy egész könyvet szentelt a politikai küzdelem nyelvi dimenzióinak és én is fogok még írni itt, a G. Fodor Gáborral közös rovatban erről, mert a használt szavakon (sok) minden múlhat.

Ma, amikor lendületben, ellentámadásban vagyunk a hazai, az európai és a globális szellemi színtéren, érdemes felfrissíteni és alkalmazni az oldalunkon fölhalmozott gazdag tudást, tapasztalatot − ez legalább olyan hasznos, mint egy forró csatában a páncéling vagy a golyóálló mellény.

Diszkriminatív alapú politikai megbélyegzés

Mert mit jelentenek ezek a sértő, kirekesztő kifejezések − karantén, tűzfal − az általános választójog korában? Nem mást, mint teljes jogú állampolgárok csoportjainak durva, diszkriminatív politikai alapú megbélyegzését, jogaik korlátozását. Ha a csaták hasonlók is Európában, még sincs általánosan használt kifejezés a jelenségre, minden ország − vagy inkább annak „progresszív” politikai és médiaelitje − a maga temperamentumát viszi bele a verbális hadműveletbe.

Az amúgy jobb sorsra − és jobb elitre − érdemes, magukat kifinomultnak mutatni szerető franciák ebben épphogy nagyon érdesek.

Ők „cordon sanitaire”-nek, tükörfordításban „egészségügyi védvonalnak” (karantén) nevezik ezt a gyakorlatot, amit bizonyos, magukat meghatározónak vagy civilizáltnak tekintő pártok alkalmaznak politikai ellenfeleikre − úgymond a belőlük kiáradó kórság megállítása érdekében, akikhez már hozzáérni is halálos veszély!

Legalábbis ezt mondják ezek a szavak. A Covidon átesett emberiség ma már sokkal érzékenyebb a hasonlat élet-halál kegyetlenségére. Gyilkos betegségnek, bacilusnak, pestisnek minősíteni polgártársainkat, világos, minden kétséget kizáró − de semmiképp sem demokrata! − üzenet. A franciák itt − gazdag impresszionista hagyományaikat félredobva − nem vacakoltak az árnyalatokkal.

A németben használt szó a Brandmauer (tűzfal) visszafogottabb, kevésbé végletes és nem is annyira érzelemdús, mint francia párja. Ha a tüzet el akarom keríteni, ha azt szeretném, hogy ne terjedjen tovább, az akár még praktikus is lehet. Ráadásul a tűzfalon lehet ajtó, amit csak a baj esetén kell föltétlenül zárva tartani, békeidőben nyitható. Ettől az árnyalatnyi különbségtől eltekintve az antidemokratikus politikai üzenet, a nyílt politikai diszkrimináció, a szabad gondolkodást és annak kifejezését megbélyegző szándék és indulat a német tűzfal változatban is vaskosan benne van.

A múlt héten − minden kiskapu vagy ajtó nélkül − német precizitással alkalmazták is ezt a Bundestagban: szemrebbenés nélkül megfosztották a „civilizált” erők az AfD-t, a második legerősebb pártot a százalékos aránya szerint alanyi jogon járó parlamenti alelnöki poszttól. Civilizált dolog volt!?

A Fidesz ellenfelei magukat zárták karanténba

A legérdekesebb, hogy a különben mindent és mindenkit maga alá gyűrni imádó angol nyelv nem használ saját kifejezést. Vagy átveszi − eredeti francia nyelvi formában − a „cordon sanitaire” szavakat, vagy lefordítja „firewall”-ra a németet, esetleg körülírással él. Az angolszász országok ritkábban alkalmazzák saját politikai küzdelmeikben ezt a fegyvernemet, leginkább más országok leírásakor használják. Ennek politikatörténeti okai vannak: a tűzfalat, a karantént feltörekvő, a hatalmat alulról ostromló, még periferikus erőkkel szemben szokás bevetni, de az ő, egyéni választókerületi választási rendszereikben a kis pártok ritkán jutnak parlamenti képviselethez, ha mégis, akkor vagy túl kicsik, vagy − hirtelen földcsuszamlásszerűen áttörve − nagyon nagyok lesznek. Egyik esetben sincs értelme többé a kirekesztő megkülönböztetésnek. A kicsiket ignorálják, a nagyok pedig gyorsan főárammá válnak, diktálnak. Donald Trump esete intő példa a baloldal számára. Tudunk példát ellentétes próbálkozásra is: a briteknél a brexit melletti álláspontot − és az Európai Unióból kilépni akaró polgáraikat − szerették volna „cordon sanitaire” mögé zárni, de az az elit-vezérelt akció csúfos kudarcot szenvedett, a többség győzött…

Mi a helyzet a magyarral, Magyarországgal?

Az itteni baloldal szerint előszeretettel kiszorítani vágyott párt, a Fidesz már több évtizede túllépte azt a mérethatárt, amikor még értelmes volt vele szemben a marginalizálásra törekedni. A veszélyt persze már korán megsejtették az ellenfelek, és mivel a Fidesz mindig a legkövetkezetesebb szervezet volt, erős identitással, és mivel sosem lehetett besúgókkal, megvásárlással befolyásolni, ezért a többiek valamiért mindig köré akarták a tűzfalakat fölvonni.

Régebben, amikor még kicsi volt, úgy vélték, mindenáron meg kell előzni, hogy nagyobb legyen, nem is kímélték soha. Az első nagy, emlékezetes kirekesztési kísérlet akkor volt, amikor 1989-ben Fejti György azt követelte az Ellenzéki Kerekasztaltól (EKA), hogy az nélkülük üljön le tárgyalni az MSZMP-vel: a „szélsőséges” fideszeseket hagyják ki a delegációból! Az EKA példásan kiállt az akkor még alternatívnak hívott, konzekvensen antikommunista ifjúsági szervezet mellett, végül a kommunisták voltak kénytelenek a derekukat beadni.

Aztán jött − az ötvenhatos mártírok temetésén − Orbán Viktor beszéde a szovjet csapatok kivonásáról. Akkor egyes, addig megkérdőjelezhetetlenül ellenzékinek gondolt személyek és szervezetek is beszálltak a baloldal, Horn Gyuláék méltatlankodó kórusába, amellyel

a „felelőtlen, a békés átmenetet fenyegető” Fideszt akarták kirekeszteni „a civilizáltak, a fontolva haladók, a józanok táborából”. Az sem jött össze, mert ahhoz nem is lett volna elég csak a Fideszt körbekordonozni, tízmillió magyar köré kellett volna a kerítés, mert minden magyar azt akarta, amit akkor Orbán Viktor az ötvenhathoz hűen kendőzetlenül kimondott.

Ez utóbbi, emlékezetes eset egyben meg is határozta a hasonló további hazai politikai próbálkozások sikertelenségének sormintáját. Hiába szerettek volna külföldi példát majmolva − és ugorjunk akkor egy nagyot az időben! − a fideszes magyar kormány köré tűzfalat építeni 2016-ban a bevándorlók beengedését, vagy 2022-ben a szomszédban zajló szláv testvérháborúba való magyar bevonódást követelve, a migrációt támogató, illetve a háborúpártiak. Magukat zárták karanténba − itthon legalábbis.

A magát progresszívnek tartó baloldalon az okosabbak a hazai kudarcsorozatuk tanulságait még ha meg is értették, de sosem voltak képesek fegyelmezetten aszerint cselekedni, mert ideológiai kiskátéjuk újra és újra megakadályozta náluk a józan politikát.

Miután itthon nyilvánvalóan nem ment a kirekesztősdi, olyan tájakra néztek ki, ahol kedvezőbbek voltak az erőviszonyok és ahol a kiszorítósdi receptje régóta jól működött: az Európai Unióra. Nem véletlen, hogy itthon a tűzfalstratégia ideológiája nyílt formában és magabiztossággal csak nemrégiben jelent meg a közbeszédben, az európai helyosztókkal összefüggésben, akkor viszont már európai uniós patinával bevonva.

2019-ben Trócsányi László Európai Bizottságból való kigolyózásakor már nem titkolták, hogy mi a vele szemben alkalmazott politikai diszkrimináció igazi oka: egy konzervatív politikus kakukkfióka lett volna a főáramú, baloldali-liberális európai fészekben.

Az Európai Parlament szociális bizottságának az élére jelölt lengyel Beata Szydlo, PiS-párti, volt miniszterelnököt pedig azzal szavazták ki a neki az arányos képviseletet garantáló parlamenti algoritmus szerint járó elnöki posztról, hogy ő „hetes cikk szerinti” jelölt, akit büntetni kell. (Vagyis a hetes cikk szerinti eljárásban meg sem hozott ítélet előtt ők már előre kimondták a büntetést − milyen jogállami megoldás ez, ugye, Bástya elvtárs!?)

Hazafias politikával le lehet győzni a főáramot

A ki nem osztott posztokra aztán szépen maguk beültek! Mert a diszkriminatív parlamenti gyakorlat, a főáram által folytatott tűzfalpolitika szavakban ugyan magasztos elveket követ (demokrácia, jogállam…), de a nagyok a harci darálóban maguk is szívesen ellakmároznak a le-leeső nagy cupákokból.

Nem mindenki követi ezt a haszonleső, velejéig korrupt taktikát. 2019-es az az eset is, amikor a parlamenti tisztségek kiosztásakor a Zöldektől a Néppártig húzódó főáram úgy döntött Strasbourgban, hogy Salvini és Le Pen ID-frakciójának nem ad vezető helyeket. A nekik algoritmus szerint járó agrárbizottsági elnöki tisztség így az EPP-nek jutott. A néppárti frakció belső arányai szerint ezt épp a fideszes magyar delegáció kapta volna meg. Magyar politikus még sosem töltötte be ezt a magas, nekünk nemzeti szempontból kiemelkedően fontos posztot, addig mindig lehalászták előlünk az erősebbek. Mi mégis úgy döntöttünk, hogy a hullarablásszámba menő akcióba még egy ilyen érzékeny veszteség árán sem szállunk be, mert az szembemegy a parlamentarizmussal és saját demokrata alapelveinkkel. Aztán a Fidesz ott is hagyta az EPP-t.

A tavaly nyári újabb, szakbizottsági tisztségek körüli huzavonában a diszkriminatív parlamenti gyakorlat megismétlődött, de akkor már a mi képviselőinkkel − azaz a választóinkkal − szemben is bevetette a baloldal. A mi lelkiismeretünk tiszta volt új, patrióta barátaink előtt, mert a kísértés ellenére akkor is ellenálltunk, amikor korábban őket fosztották meg parlamentáris jogaiktól. Ebül nekünk nem kellett a jószág. Igaz, újabban van rá ott új magyar pályázó…

A címben receptet is ígértem, és a már citált magyar példa nyomán az egyértelmű: meg kell nyerni az emberek támogatását, nincs mese, többségre kell jutni, és akkor a falak, a kordonok megremegnek és leomlanak! Mi ezt itthon elértük. Európában is lehetséges, sok munka kell hozzá, tudni kell, hogy nincsen egyetlen könnyű menet sem.

Európában a közelmúltban lezajlott választásokból szinte mindenütt patrióta pártok kerültek ki győztesként. Még nem érték el a kormányzáshoz szükséges többséget, szinte mindenütt a vesztes ellenfeleik alakítottak kormányt. A másik oldalt az elbizakodottság megvakítja, azért nem alkalmazza a „ne tégy olyat mással, amit nem szeretnél, ha veled tennének” bibliai elvet, mert még mindig azt hiszi, hogy sosem lehet legyőzni. Pedig ha körülnéznének, azt látnák, hogy már ma is a teljes politikai szivárvány-színskálára szükségük van ahhoz, hogy ellensúlyozzák az általuk kirekeszteni akart feltörekvő erőt, a józan emberek hangját!

Az egy helyre, azonos politikai platformra − migráció, háború és gender pártjára − zsúfolódott sok, ugyan még kormányzó, pontosabban a hatalmát még gyakorló, egymással folyton veszekedő töredékpárt már nem bírja sokáig, hazafias politikával le lehet őket győzni. A következő lépés a kormányzó többség megteremtése. Aztán nem lesz már korlát, tűzfal a patrióta erők körül.

Amíg oda eljutunk, addig sem szabad eltűrni a kirekesztő gyakorlatot a jobboldal választóival szemben. Ne vegyük át az antidemokratikus és antiparlamentális szóhasználatot se! Nevezzük nevén itthon is és Európában is azt, amit ők „cordon sanitairnek”, „Brandmauernek” becéznek! Mondjuk ki nyíltan, hogy az politikai haszonlesés, demokráciában nem megengedett, negatív megkülönböztetés, jogfosztás, igazságtalanság, becsületsértés, politikai korrupció! A parlamentáris demokráciát ideje helyreállítani Európában is!