Az Európai Unió keleti bővítése

A magas életszínvonal, a hatékony gazdaság, a fejlett technológia és infrastruktúra, a jogbiztonság, valamint a vallás- és a szólásszabadság olyan vonzerőt képes gyakorolni, amely bármilyen európai civilizációt magával ragadhat. Nehéz gazdasági feltételek egész rendszere, jogszabályok és szabványok meghonosítása, a szuverenitás felelősségteljes kiterjesztése és egyben megosztása „édes teherként” nehezedik a vállunkra a csatlakozás reményében. Hiába, ez még mindig jobb, mint a KGST rablógazdasága, az Internacionálé reggel a rádióban, a vörös csillagos harcjárművek dübörgése a Hősök terén, a KISZ teljhatalma az egyetemeken vagy a mindent látó, mindent halló gyezsurnaja a folyosó végén! Az Európai Unió tagállamai nem kívánják meg tőlünk, hogy számszerűen tervezzük meg előre, hány alma terem majd a fán, és milyen színű legyen a magyar narancs, de még csak nem is kell egyforma nyakkendőt kötni a közös ünnepeken. A költségvetési deficitre, a hosszú távú kamatlábakra és az inflációra azonban odafigyel majd Brüsszel, a közösségi jog szigorú rendszerének alkalmazását és a közös politikák terheinek átvállalását megköveteli tőlünk, hiszen a szoros partneri kapcsolat és a jogfolytonosság ebben az államközösségben immár erénynek számít.1990-ben gyökeresen megváltozott Közép- és Kelet-Európa politikai arculata. A kommunista rezsimek és azok utódai, a magukat „reformkommunistáknak” becéző baloldali politikusok által alakított átmeneti kormányok sorra megbuktak Közép-Európában, és valamivel később Kelet-Európában is. A nyugati típusú demokráciák jogállami struktúrájának megteremtésére törekedő demokratikus erők vették át a hatalmat, és építették ki a többpártrendszerre, a hatalmi ágak szétválasztására, a jogbiztonságra, az alapvető emberi jogokra, illetve a sajtószabadságra épülő társadalmat. A bipoláris világ felbomlásával a korábban véres komolysággal számon kért ideológia és a hozzá fűződő politikai gyakorlat önellentmondásba került, tartalma kiürült, és elvesztette jelentőségét. A korábbi sémák gyors átértékeléséhez hozzájárult az is, hogy a szovjet típusú kurzus korlátozó és aszimmetrikus jellegét saját érvrendszere bomlasztotta fel. Béklyóiktól megszabadult szovjet típusú nemzetek Közép-Európában és a Baltikumban a kommunistagyanús birodalom hagyományainak utolsó vadnövéseit is igyekeztek visszanyesni. Felejteni akartak, de még túl nehéz volt megszabadulni az örökségtől, annak képviselőitől és fórumaitól. Ezért volt érthető az a lelkesedés, amellyel a felszabadult államok a stabil gazdasággal és jogállami berendezkedéssel rendelkező, folyamatosan fejlődő euroatlanti partnerek felé fordultak. A nyugat-európai és atlanti partnerek pedig – a történelmi paradigmákat szinte meghiúsítva – segítséget és támogatást ajánlottak fel a régió ötven év alatt fokozatosan visszafejlődött és stagnáló nemzeteinek. Kezdeményező szerepünk A Közép- és Kelet-Európában bekövetkezett politikai és gazdasági változások a kapcsolatfelvétel, majd az együttműködés feltételeit teremtették meg. Az Európai Közösség és a KGST 1988. június 25-én született közös nyilatkozata valódi fordulópontot jelentett a két fél együttműködésében, és megfelelő hátteret adott a felbomlás előtt álló KGST tagállamainak ahhoz, hogy a fejlett Nyugat felé forduljanak. Magyarország elsőként vette fel a diplomáciai kapcsolatot az Európai Közösséggel 1988. augusztus 8-án, aminek következménye egy kereskedelmi és gazdasági együttműködési megállapodás aláírása volt, közel másfél hónappal később, szeptember 26-án. Az Európai Közösség a kölcsönös elismerés de jure feltételeit egészítette ki 1990. június 8-án budapesti képviseletének megnyitásáról, a diplomáciai kiváltságokról, illetve mentességekről szóló megállapodás aláírásával. Két évvel később, az Antall-kormány társulási viszonyt alakított ki az Európai Közösséggel, amelyet egy új típusú szerződéssel rögzítettek: ez volt az 1991. december 16-án aláírt úgynevezett Európai megállapodás (European Ag- reement – Accord européen). A korábbi, kereskedelmi jellegű megállapodás helyébe lépő társulási megállapodás már a politikai és a kulturális együttműködésre is kiterjedt. Mivel az Európai megállapodás 1993. január 1-jén lépett életbe, ezért a kereskedelemre vonatkozó részek maradéktalan megvalósítását egy 1992. március 1-jén hatályba lépett átmeneti szerződéssel garantálták. Az ideiglenes megállapodás 1992. március 1-jétől 1994. február 1-jéig volt hatályban. Ezt követően az Európai megállapodás biztosította Magyarország és az Európai Unió (hiszen 1993-tól megalakult az Európai Közösség utódja, az Európai Unió) között létesített kapcsolatok kereteit. A bűvös szó: „csatlakozásra alkalmas” 1992. szeptember 24-én alakult meg ünnepélyes keretek között a magyar Országgyűlés európai közösségi ügyek bizottsága, és egy hónappal később, október 28-án Londonban megtartották a visegrádi országok és az Európai Közösség első csúcstalálkozóját. Ezek után az események lényeges fordulatot vettek. Az Európai Tanács (az EU tagállamai vezetőinek fóruma) 1993. június 21–22-én megrendezett koppenhágai ülésén megszületett a döntés, hogy Kelet- és Közép-Európa társult országai közül bármelyik állam az Európai Unió tagja lehet, ha ezt igényli és az előírt feltételeknek megfelel. A feltételeket négy pontban foglalták össze: olyan állam csatlakozhat az Európai Unióhoz, amely demokratikus jogállam, és tiszteletben tartja a kisebbségi, illetve az emberi jogokat; működő piacgazdasága van; megfelelően versenyképes gazdasági konjunktúrával rendelkezik; valamint maradéktalanul átveszi a közösségi vívmányokat, beépíti a közösségi jogszabályokat jogrendszerébe, valamint csatlakozik a közös politikákhoz. Az évek során ezeket a feltétele- ket kiegészítették még eggyel, amely egy egységes gazdaságpolitikai stabilitásra vonatkozó kritériumrendszer fokozatos átvételére, valamint a politikai együttműködésre vonatkozott. 1994. január 26-án alakult meg Budapesten a Magyar-ország–EU társulási parlamenti bizottság, amelynek magyar tagjai az Országgyűlés integrációs bizottságának tagjaiból kerültek ki, és vezetőjük Orbán Viktor bizottsági elnök volt. A Magyar– EU Társulási Tanács alakuló ülésére 1994. március 7-én került sor Brüsszelben, majd március 31-én Magyarország hivatalosan benyújtotta csatlakozási kérelmét az Európai Unió soros elnökéhez. Ezt követően, április 19-én első alakuló ülését tartotta a magyar–EU társulási bizottság. A csatlakozás előkészítése szempontjából fontos feladatok, illetve a társulási megállapodásból fakadó kötelezettségek végrehajtására a magyar kormány még abban az évben életre hívta az európai integrációs tárcaközi bizottságot. A koppenhágai csúcstalálkozón megerősített multilaterális strukturált kapcsolatrendszer kialakítását javasolták az unió tagállamai társult partnereiknek, amely az egyszerű kétoldalú kapcsolatrendszerrel párhuzamosan lett létrehozva. Az unió tagállamai a december 8-i esseni csúcstalálkozón már a csatlakozás előkészítésére kidolgozott stratégiájukat véglegesítették. Kereskedelempolitikai koncessziók, illetve a közösségi joganyag beható tanulmányozásában nyújtott segítség révén a magyar közigazgatás gyorsított menetben dolgozta fel a közösségi vívmányokat és tett kísérletet az unióban használt mechanizmusok elsajátítására. A gazdasági és a politikai együttműködés elmélyítésének közvetlen következményeként a madridi csúcstalálkozón 1995. december 15–16-án a tagállamok vezetői az Európai Bizottságot (az EU végrehajtó szerve) bízták meg a közép- és kelet-európai államok csatlakozási kérelmének véleményezésével. Az integráció kormányzati összehangolására 1996-ban létrehozták az európai integrációs kabinetet és a Külügyminisztérium integrációs államtitkárságát. A döntés-előkészítésben nagy segítséget jelentett a kutatók, szakemberek bevonása a munkába, amelyre az integrációs stratégiai munkacsoport (ISM) létrehozásával került sor. 1996 áprilisában az Európai Bizottság kérdőíveket küldött az érintett országok kormányainak, amelyben a csatlakozásban érintett területek jogi és gyakorlati összefüggéseire kérdezett rá. A kitöltött kérdőívek elbírálása után 1997. július 16-án a bizottság nyilvánosságra hozta ország-véleményeinek (Avis) bővítéssel kapcsolatos részeit, és Agenda 2000 címmel meghirdette az unió bővítésére és megerősítésére vonatkozó stratégiáját. A bizottság hazánkról összességében kedvező véleményt adott, és egyben javasolta a tárgyalások megkezdését, amelyre a luxemburgi csúcstalálkozóig várni kellett. Az Európai Tanács 1997. december 12–13-án Luxemburgban tartott ülésén döntöttek hivatalosan a bővítési folyamat megkezdéséről. A döntés értelmében a tárgyalások megkezdésére 1998. március 31-én került sor Brüszszelben a legfelkészültebb hat országgal: Ciprussal, Csehországgal, Észtországgal, Lengyel-országgal, Magyarországgal és Szlovéniával. Az érdemi tárgyalások A magyar és a közösségi joganyag összehasonlításáról, a magyar joganyag és szabványrendszer konformitásáról, valamint a közösségi jogszabályok alkalmazásáról szóló tárgyalások 1998. április 3-án kezdődtek meg, amit a francia–angol kifejezés nyomán egyszerűen csak acquis screeningnek becéztek. Az „átvilágítás” folyamata során Magyarország harminc tematikus fejezetben ismerteti az Európai Bizottsággal a magyar álláspontot a különféle területeken. A csatlakozási tárgyalások két részben zajlanak: először a joganyagok közös áttekintésére kerül sor (acquis screening), majd közösen egyeztetett jelentések megfogalmazása után – amelyet a Miniszterek Tanácsa ismertet a tagállamok illetékes szerveivel – a magyar kormány úgynevezett tárgyalási állásfoglalásban (posi-tion paper) tesz javaslatot arra, hogy mely területre vonatkozó szabályok bevezetésében kér átmeneti időt, illetve mely területeken képes tartani a hipotetikus 2002. január 1-jei időpontot. Ezek után az Európai Unió illetékes szervei közös álláspontot terjesztenek elő, amelyet úgynevezett főtárgyalói tárgyalások keretében, majd miniszteri szintű tárgyalási fordulón vitatnak meg és zárnak le. Magyarország főtárgyalója dr. Juhász Endre brüsszeli EU-nagykövet, az unió részéről pedig Klaus van der Pas, az Európai Bizottság bővítési munkacsoportjának vezetője. Az első tizenegy fejezetről szóló „pozíciós papírok” átadására 1998. szeptember 7-én került sor, majd az első hét fejezetről november 10-én kezdődtek meg az érdemi tárgyalások. Az Orbán-kormány célja az, hogy a csatlakozási tárgyalásokat 2000 végéig lezártnak minősítse, és elfogadtassa az Európai Unió vezetőivel a teljesítményelv érvényesülését a méltányos elbírálás céljából. Így feltételezhetően több körben csatlakoznának majd a régió államai az Európai Unióhoz. Ehhez azonban mindenképpen arra van szükség, hogy Brüsszel ne tárgykörönként, hanem országokra szabva alakítsa ki álláspontját, amellyel elkerülhetőnek látszik a különböző felkészültségű országok csatlakozási folyamatának összefűzése és a csatlakozásra érett országok lendületének feltartóztatása. Prognózis Az Európai Bizottság szeptemberben megújult testületének bővítésért felelős tagja, Günter Verheugen rendkívül óvatosan nyilatkozott a Financial Times napilapban a határidők kijelöléséről. A hivatalos álláspont értelmében 2003 az a legkorábbi időpont, amikor az első jelöltek (Magyarország, Lengyelország) az unió tagjaivá válhatnak. Nem elképzelhetetlen azonban a csatlakozási tárgyalások befejezésére alkalmas határidő kijelölése a jövő év közepéig. A nagy kérdés csak az, hogy további hat állam bevonása a csatlakozási tárgyalásokba vajon nem lassítja-e le a tárgyalási folyamatot, hiszen Brüsszelben már nem zárkóznak el attól, hogy Bulgária, Lettország, Litvánia, Málta, Románia és Szlovákia elfoglalja helyét a többi közép- és kelet-európai ország mellett a tárgyalóasztalnál. Ez azonban még természetesen nem jelenti azt, hogy a 2000. évtől a csatlakozási tárgyalásokba bekapcsolódó új hat tagjelölt egy időben zárja majd le a tárgyalásokat és lép be az unióba, mint az a hat állam, amelyekkel Brüsszel korábban kezdte meg a tárgyalásokat. Az Európai Unió mind az új hétéves költségvetésében, mind pedig a intézményi reformok terén 2002-es határidővel számol: a közös költségvetés 2002-től kezdve különített el előirányzatokat az új tagállamok számára, és az unió ugyancsak 2002-ig szándékozik véghezvinni minden olyan intézményi reformot, amelyet a további bővítés előtt szükségesnek tart. Magyarországnak rendkívül jók a csatlakozási esélyei, és nagy a valószínűsége annak, hogy az elsők között csatlakozik majd az Európai Unióhoz. A Wall Street Journal Europe egyik elemzésében éppen Magyarországot emeli ki és tartja a legesélyesebbnek a közös valutatérséghez csatlakozásra. Ezt az időpontot 2005-re prognosztizálja, míg a csehek esetében 2006-ról és a lengyelek kapcsán 2007-ről ír. Előrejelzéseket rendkívül nehéz megfogalmazni, jóslatokba bocsátkozni pedig nem szabad. Valószínűsíthető azonban, hogy nem a tárgyalások fogják elhúzni a csatlakozási folyamatot, amelyek lezárására sor kerülhet a jövő év végéig, hanem a tagállamok parlamentjeinek ratifikációs eljárása, amely legjobb esetben is egy évet fog igénybe venni. Évszázadunk második felében sikerült megszilárdítani a békét és növelni a jólétet kontinensünk nyugati felében, és úgy látszik, hogy huszonegyedik századunk első évtizedében ez a biztonságos övezet Közép-Európára is kiterjeszthetővé válik. A belső piac megteremtésével és a közös valuta bevezetésével azonban a régió integrációja még nem fejeződött be. A térség legfejlettebb államközössége, az Európai Unió tagjai felismerték, hogy belpolitikájuk és igazságügyi tevékenységük összehangolására is szükség van ahhoz, hogy a hidegháborút követő többpólusú világ új kihívásaival fel tudják venni a versenyt. E felismerések indokolják hazánk csatlakozási szándékát is az Európai Unióhoz. Magyarország egyedül úgy lehet teljes jogú tagja a térség legsikeresebb államközösségének, ha a tagságból fakadó előnyökön kívül a közös politikákból származó kötelezettségeket is kész felvállalni. Az integráció azonban nem asszimiláció! Hazánk csatlakozásának sikeressége – csakúgy, mint a többi utólag csatlakozó nyugat-európai állam esetében az utóbbi évtizedekben – attól függ, hogy politikusaink milyen erélyesen képviselik nemzetünket és kultúránkat a Közép-Európával bővülő Nyugat-Európában.Előcsatlakozási eszközök (millió €-ban, 1999-es árakon számítva) Adott évben: 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 PHARE 1560 1560 1560 1560 1560 1560 1560 ISPA (infrastrukturális 1040 1040 1040 1040 1040 1040 1040 fejlesztés) SHAPARD (mezőgazdasági 520 520 520 520 520 520 520 hozzájárulás) Összesen: 3120 3120 3120 3120 3120 3120 3120 Bővítés után az új tagállamok részesedése Adott évben: 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 Mezőgazdaság 1600 2030 2450 2930 3400 Strukturális politika 3750 5830 7920 10 000 12 080 Belső politikák 730 760 790 820 850 Adminisztratív kiadások 370 410 450 450 450 Összesen: 6450 9030 11 610 14 200 16 780 Forrás: EurostatTáblázat az Európai Unióhoz csatlakozó államok pénzügyi támoga