időjárás 19°C Malvin 2022. október 1.
logo

Elfelejtett ellenállók

1999.10.21. 22:00

Az elmúlt tíz évben eleget hallottunk az úgynevezett demokratikus ellenzékről. Valamennyire nyilvános elégtételt kaptak az ötvenhatosok is. De a kettő között is zártak börtönbe embereket, törtek derékba ígéretesen induló pályákat a kommunisták. Közéjük tartozik Ungvári Gyula.– A köztudatban talán úgy él, hogy az ötvenhatot követő, nagyon kemény megtorlás után szelídebb korszak köszöntött be, s a 70-es, 80-as években megjelenő demokratikus ellenzék fellépéséig senki sem szállt szembe a rendszerrel. Kádárék is igyekeztek kedvező képet kialakítani magukról Nyugaton, s ebbe illett bele az 1963-as amnesztia, amikor az ötvenhatosok jó részét kiengedték. Persze nem mindenkit, mert például Szakács Albert barátomat először kiengedték, majd két hét múlva újra érte mentek, hogy pardon, tévedtünk. – Önt 1964-ben csukták le... – Igen. Azt hiszem, az állambiztonságiak arra gondoltak, hogy a nagy amnesztia után nem ártana, ha visszalengene az inga, s újra bekeményítettek. Ennek lettem az egyik áldozata. Persze nem csak ellenem folytattak ilyen koncepciós jellegű pert. Egyik cellatársam, Teszár Zoli bácsi a Matheovics-féle öszszeesküvés miatt került börtönbe. Ez olyan „tökéletesen konspirált” összeesküvés volt, hogy Zoli bácsi a tárgyalóteremben ismerte meg az elsőrendű vádlottat. Nekem szerencsém volt, mert engem is vádolhattak volna összeesküvéssel, amelyben én vagyok a szervező, és a barátaim a bűntársak. De maradt az izgatás vádja. És a két év. – Mit követett el? – Írogattam. Tanulmányokban bíráltam a rendszert, dicsértem ötvenhatot, szidtam az oroszokat. Az volt a fő baj, hogy nyíltan, világosan fogalmaztam, nem mismásoltam. – Terjesztette az írásait? – Nem. Egyetlen példány készült belőlük, amelyet szűk ismerősi körben, 3-4 embernek mutattam meg. Elolvasták, tetszett nekik, de megjegyezték, hogy ebből baj lesz. Ez éveken át tartott: közben persze képeztem magamat, kiváló könyveket olvastam, recenziót írtam róluk. A kihallgatótisztem meg is jegyezte: annyi energiát fektettem az államellenes, antikommunista izgatásba, hogy azzal elvégezhettem volna egy másik egyetemet. – Honnan származott különleges politikai érdeklődése? – Kisgyermekkoromban a Tolnai Világlexikonával a hónom alatt sétálgattam, gimnazistaként pedig országos tanulmányi versenyt nyertem történelemből. Akkor Rákosi Mátyás tanulmányi versenynek hívták. Ennek köszönhetően felvételi nélkül jutottam be az egyetemre, bár végül a filozófia szakot választottam, mert 17 évesen beleszerettem a filozófiába. Akkoriban nem voltam ellenzéki, bár lázadó természetem kiütközhetett, mert 1952-ben az egyik akciómról még az Esti Budapest is megemlékezett, ekképpen: „S akkor egy Ungvári nevű diák lemondott DISZ-vezetőségi tagságáról, és kijelentette, hogy ő kivételes ember, akinek joga van jampec módra élni, viselkedni és öltözködni.” – Melyik egyetemre járt? – Mivel filozófia csak a Lenin Intézetben indult – ez a Magyar Televízió mostani székházában, a hajdani tőzsdepalotában működött –, oda jártam. Persze, nem folyamatosan. Amikor 1955-ben a Nagy Imre-féle vonulat háttérbe szorult, a Lenin Intézetben is rendeztek egy kis tisztogatást, aminek köszönhetően kirúgtak. De néhány hónappal később elkövetkezett a Szovjetunió Kommunista Pártjának huszadik kongresszusa, amely elítélte a sztálini személyi kultuszt, így engem ugyanaz az ember vett vissza az egyetemre, aki korábban eltávolított. „Ungvári elvtárs, rehabilitálnunk kell, tévedtünk.” 1956-ban megszűnt a Lenin Intézet, és én átkerültem az ELTE Bölcsészettudományi Karára. Ott nem volt egyszakosság, így felvettem a könyvtár szakot, ami később egész életemre meghatározó lett. 1959-ben végeztem, s noha egyik tanárom szerette volna, ha a filozófia tanszéken maradok, erről szó sem lehetett. A diáktársaim hoztak egy olyan határozatot, hogy nem taníthatok filozófiát revizionista, elhajló nézeteim miatt. Ennek fő oka az lehetett, hogy csak én nem léptem be a KISZ-be, és 1956-ról is szépen nyilatkoztam. Így elmentem könyvtárosnak, s közben irkáltam a már említett tanulmányokat. 1964-ben, egy nyári hajnalon – épp három hónapos lányom pelenkáját mostam – csöngettek. Mint később kiderült, ugyanabban az időpontban több barátomnál is házkutatást tartottak. Engem rögtön letartóztattak. Szegény feleségemnek nagy meglepetést okozott a dolog, mert álmában sem gondolta, hogy ilyen következménye lehet annak, amit csinálok. Noha semmi köze sem volt a tevékenységemhez, őt is eltávolították állásából, és még húsz évvel később is fekete pontként szerepelt az ügy a személyzeti anyagában. Jellemzően felajánlották neki, hogy ha elválik, továbbra is taníthat az egyetemen, de ő kitartott mellettem. Érdekes, hogy letartóztatásom pillanatában volt bennem egyfajta elégtétel. Írásaimban ugyanis azt állítottam, hogy Magyarországon nincs szólás- és sajtószabadság, és lám, milyen igazam lett, hiszen emiatt csuktak le. – Milyen volt a börtön? – A hosszú büntetésüket töltők szerint csak pofavizitre érkeztem. Először a köztörvényesekhez tettek be, ahol megnőtt az ázsióm, amikor megjött az ítéletem, s szerepelt benne a végzettségem: tanár. Attól kezdve tanár úrnak szólítottak, s a vitás kérdésekben hozzám fordultak. Például egyszer abban kellett ítélkeznem két fél között, hogy a Kacsa utca merre esik a Lánchídtól. Aztán átkerültem a politikaiak közé, ahol sok barátra tettem szert. A börtönben tanultam meg angolul, mint Kossuth, így a fordítóirodába kerültem. A harckocsiparancsnok kézikönyve volt az első, amit lefordítottam. Igyekeztem meghúzni magamat, így aztán harmadkedvezménnyel szabadultam. Szabadulásom után az Országos Műszaki Könyvtár és Dokumentációs Központban, az OMKDK-ban dolgoztam, könyvtáros, szakozó, tudományos munkatárs voltam. Emellett fordítgattam, s ennek köszönhetően később különböző kiadványokat szerkesztettem közgazdasággal, vállalatvezetéssel kapcsolatos témákban. Ilyen volt a Korszerű Vezetés, a Vállalati Szervezés. Megint csak jellemző a hatalom kisstílűségére, hogy a Korszerű Vezetésen 1978 és 1989 között nem lehetett ott a nevem szerkesztőként. Mint fordító szerepelhettem. – Hogyan élte meg a rendszerváltást? – A 80-as évek elején írtam egy 150 oldalas tanulmányt Többpártrendszer Magyarországon címmel. Ez amolyan politikai fikció volt. A tanulmányban kidolgoztam a pártprogramokat a balszéltől a jobbszélig. Tehát élt bennem a remény. De azt nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan bekövetkezik a fordulat. Természetesen rendkívül lelkes voltam. 1988 őszén beléptem az MDF-be. A helyi alapszervezethez csak egy év késéssel csatlakoztam, aminek taktikai hiba volt az oka, bár úgy látom, az idő engem igazolt. Ugyanis úgy képzeltem, hogy megalakulnak a munkahelyi pártszervezetek, ahol a helyi MSZMP-sekkel kell majd csatázni. Meg is szerveztem az MDF-et az OMIKK-ban – ez lett az OMKDK utóda. A párt azonban a kerületi szerveződést támogatta, a munkahelyit fel kellett oszlatni. Így végül is a hajdani MSZMP-s kapcsolatok, összefonódások mindenütt megmaradtak, gyakorlatilag ellenfél és ellenőrzés nélkül. 1990 nyarán, az önkormányzati választások előtt én írtam meg a zuglói MDF programját. Talán ennek köszönhetően lettem először budapesti választmányi tag, majd az országos választmányba is bekerültem. – Az MDF-ből a sajtó afféle fekete bárányt csinált. Ön hogy látja a pártot? – Az MDF-nek ragyogó korszaka volt 1988 és 1992 között. 1992 őszén sajnos fordulat következett be, az egység megbomlott. Hosszú ideig bíztam benne, hogy együtt maradhat Antall és Csurka, de sajnos nem így történt. Választani kellett az MDF és a MIÉP között. Végül Antallt választottam, mert őt nagyobb formátumú politikusnak tartottam. Antall halála, az 1994-es vereség tovább mélyítette a válságot, 1996-ban újabb szakadás következett be. Mivel Für Lajos nem vállalta az elnökséget, Szabó Iván és Lezsák Sándor között kellett választani. Lezsák aranyszívű, kitűnő szervező, de szerintem nem való pártelnöknek. Így aztán átléptem az MDNP-be, amiben az is nagy szerepet játszott, hogy a zuglói MDF-en belül is bekövetkezett a meghasonlás, és a hozzám hasonló gondolkodásúak mindannyian átléptek. De már legalább egy éve nem jártam bent. Úgy érzem, sem az MDF-nek, sem az MDNP-nek nincs jövője. Ezeket a pártokat kicsinálták, elsősorban a volt kommunista technobürokrata rétegek, amelyek kézbe kaparintották, pontosabban megtartották a médiát. Az egész MDF-ből mára igazából a Csurka-féle radikalizmus maradt meg, MIÉP néven. – Mik a kilátások ma, a Fidesz vezette kormány idején? – A Fidesz hajdan ifjú „rohamcsapatként” indult, 1993 tavaszától aztán egyre inkább jobbközép irányba fordult, magához vonzotta az MDF hajdani szavazóit. – Orbán Viktor a Nagy Imre-temetésen elmondott csodálatos beszédével később néha mintha összeegyeztethetetlen lett volna a Fidesz hangvétele. Mit keresett ő abban a Fideszben, amelyik kivonult a Parlament ülésterméből a Trianonról való megemlékezés miatt? – Nem szabad sarkítva fogalmazni. Azt hiszem, Orbánék változtak. Talán furcsán hangzik, de szerintem ehhez hozzájárultak a gyerekei is. Másként látja az ember a világot családfőként. Sokkal józanabb, tárgyilagosabb, felelősebb. Amellett más a helyzet ma, négy év Horn Gyula után, mint az Antall-ciklus alatt volt. Akkoriban úgy tűnt, megbukott a kommunizmus. Orbánék ellenzékben voltak, és azt hitték, el kell játszaniuk a kemény ellenzéki szerepet: úgy kell ostorozniuk az Antall-féle koalíciót, ahogy korábban a kommunistákat. De azért különböztek az SZDSZ-től. Nem vettek részt a szégyenletes taxisblokádban, kimaradtak a Demokratikus Chartából. 1993 tavaszán a debreceni kongresszuson megtörtént az irányváltás: bekerült a programba a „nemzeti” jelleg. Ezen vesztek össze Fodor Gáborékkal. 1994-ben aztán – ahogy Orbán fogalmazott, a lengyel választásokra utalva, ahol szintén visszatértek a kommunisták – „elütötte őket a varsói gyors”. De nem omlottak össze, nem helyezkedtek, hanem megkeményedtek a nemzeti-polgári vonalon. Összefogtak, sikerült győzniük, amihez nagyban hozzájárult, hogy Orbánból közben karizmatikus vezető lett.

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.