Devalvált Dayton

Tegnap volt a daytoni megállapodás negyedik évfordulója. Az Egyesült Államokban hosszas huzavona után akkor létrejött, történelminek hitt és remélt megállapodást néhány nappal később, csilláros párizsi fényárban, a boszniai békeszerződés aláírása követte. Boszniában azóta már valóban hallgatnak a fegyverek. Azt talán túlzás lenne állítani, hogy minden más, amit a tárgyaló felek aláírásukkal szentesítettek, meghalt már in statu nascendi, azaz a születés pillanatában. Az viszont tény, hogy szinte minden részletkérdés megoldása jóval túllépett minden vállalt határidőt anélkül, hogy teljes mértékben megvalósult volna. A horvát rádió tegnapi kommentára szerint bármennyire is a béke nagy reménye volt Dayton, a megállapodásban vállaltak megvalósulási menete nagy kiábrándulás, és az aláírók közül, őszintén szólva senki sem elégedett. Lehet, hogy ez esetben is többarcú balkáni igazságról van szó, amit másképpen lát és él át Szarajevó, másképpen az a Zágráb, amely nem ilyennek képzelte el az önálló Bosznia-Hercegovinát. A Koszovóba bicskája tört Belgrádról nem is beszélve. A fegyverek gyorsan elhallgattak négy évvel ezelőtt. Elsősorban, mert minden oldalon fáradtak voltak már a bosznia-hercegovinai piszkos háborút vívó katonák, és alig várták, hogy megoldja valaki azt, amire ők képtelenek voltak, másrészt, mert a NATO erejével, megbízatásával és eltökéltségével hamarosan megteremtette a katonai békét. Ezért is mondják annyian manapság, hogy mindenekelőtt a NATO és a kimerültség, és nem is annyira Dayton volt a döntő. Vagy ha igen, csak olyan értelemben, hogy felnyitotta a sorompót a NATO előtt. A szilárd katonai béke volt a fő feltétele a békeszerződés polgári feladatainak megoldásához. Ezek főbb pontjainak kevesebb, mint kétéves határidőn belül kellett volna valósággá válniuk. De kétszer két év után sem realizálódott teljes egészében jóformán egyetlen pont sem. Bosznia-Hercegovina állami intézményei, az elnökségtől a parlamentig, zágrábi szemszögből legalábbis, nem érték el sem a daytoni teljes kiteljesülésüket a két entitásban, sem saját hatóképességüket. A Bosnyák– Horvát Föderáció és a Boszniai Szerb Köztársaság közti határvonalon, különösen annak keleti részén, Zágráb szerint még ott vannak a képzelt szögesdrót akadályok. Az újjáépítés késik annak ellenére is, hogy a nemzetközi közösség több mint 5 milliárd amerikai dollárt biztosított már erre. A daytoni politikát nem követő községeket szankciók sújtják. Az erősebb külföldi tőkéből csak a Volkswagen tért vissza Szarajevóba és az Alumínium Mosztarba. Ha azonban nincs újjáépítés, akkor nincs foglalkoztatás sem, és ennek következtében, négy esztendővel Dayton után is, a menekülteknek csak 15 százaléka tért vissza régi otthonába. A horvátoknak Zágráb szerint gyenge vigasz, hogy azokon a vidékeken, ahol ők vannak többségben, a legnagyobb arányú a hazatérés, mert a horvátok létszáma Bosznia-Hercegovinában alig feleannyi most, mint a háború előtt volt. Brcsko, a Daytonban megoldás nélkül hagyott egyedüli területi kérdés, gyakorlatilag még mindig megoldásra vár. Zágráb azt állítja, sokak szerint úgy tűnik, hogy sem Daytonban, sem később nem értette meg egymást a nemzetközi közösség és Bosznia-Hercegovina. Zágrábban sokan úgy teszik fel a kérdést: revízióra vagy továbbépítésre szorul-e Dayton? Vagy mindkettőre, természetesen azzal a feltétellel, hogy Bosznia-Hercegovina a három részre szaggatott sötét vilajetből egységes, fejlett, demokratikus ország akar lenni (ami kétségtelen), és népei annyira érzékeny etnikai jogait a lehető legmagasabb szinten igyekszik ápolni és összehangolni.