Háromszázhuszonnégy magyar Koszovóban

Pristina határában, az egyik legproblémásabb hely, Kosovo polje szomszédságában az utóbbi hónapokban magyar lobogó alatt egy igazi falu emelkedett ki a semmiből. Saját víz- és villanyhálózattal, kórházzal, fogászattal, kábeltévével és konditeremmel, foci-, kosár- és röplabdapályával és természetesen őrtornyokkal, hiszen Koszovóban még mindig háború van. Nem nagy mezei ütközetekkel, hanem a lelkekben vívott harcokkal és többnyire az éjszaka sötétjében végrehajtott partizánakciókkal. Pedig a háromszázhuszonnégy magyar KFOR-katona a békét biztosítani ment oda százharminc nappal ezelőtt.Napközben nem fenyeget különösebb veszély, de éjszaka mostanában gyarapodnak a lövöldözések – meséli Papp Gyula alezredes, a kontingens vezetője. Honfitársaink a főváros feletti dombot, rajta a valamikori filmgyárba beköltözött KFOR-főparancsnokságot védik, emellett pedig a Pristinától mintegy húsz kilométerre levő Goles-hegyi NATO-átjátszóállomást őrzik, és a saját táboruk mellett a volt Jugoplastikára is vigyáznak – utóbbiban a hírszerzés dolgozik. A magyaroknak eddig egyszer kellett megakadályozniuk egy illetéktelen behatolást (a négy támadóból kettőt elfogtak), Macedóniában pedig rendszeresen megdobálják kocsijaikat. Eddig egyszer lőttek rájuk egy kis kaliberű fegyverből, a golyó csak az autóban tett kárt. A honvédek július végén a semmibe érkeztek öt vasúti szerelvénnyel (az utolsó egy angol vonat kisiklása miatt hat napot vesztegelt Macedóniában a nyílt pályán), az első napokban 15-20 kilométerről hozták lajtos kocsikkal a vizet. A katonák az őrszolgálatok biztosítása mellett a pihenőidejükben építették a tábort, előbb sátrakat húzva fel, majd konténereket állítva a háború miatt befejezetlen bútorgyári építőcsarnokba. Október közepén már költözni tudtak a végleges szálláshelyre – a gyors és minőségi munkának csodájára járt a többi egység parancsnoka. Ottjártunkkor már az egymilliomodik liter vizet szűrte a modern tisztítóállomás (a zavartalan áram- és vízellátást csak november végére ígéri az ENSZ), a gyakori áramkimaradások miatt többnyire saját generátorról oldják meg az energiaellátást. Az állomány hangulata jó, a katonákat mindössze a lassan öt hónapja tartó bezártság viseli meg – csak konkrét feladattal, fegyveres biztosítás mellett hagyhatják el a tábort azok, akiknek dolguk van a kerítésen túl. A szórakozást foci-, kosár- és röplabdapálya, konditerem, klubhelyiségek, büfé (esténként sört és bort is vehetnek – mértékkel), tizenöt csatornás kábeltévé biztosítja. Az ellátás kitűnő, minden születésnapot tortával ünnepelnek, a körletek takarítására még az ezredparancsnok is be van osztva – idegen földön minden apró gesztusra szükség van, hogy jól összekovácsolódjon a csapat. A hat hónapos kiküldetés alatt egy eltávozást fizetnek a katonáknak, a repülő a macedón fővárosból indul Budapestre. Először dolgozom életemben olyan helyen, hogy mások járnak hozzánk tanulni és nem mi másokhoz – mondja Zsíros doktor, a tábori kórház vezetője. Huszonegyedik századot idéző kórházat sikerült itt felszerelni, a túlnyomásos hűtőkonténerben szinte bármilyen műtét elvégezhető, a fogorvos munkáját nyolcmillió forint értékű berendezés segíti, igaz, ezt egy harmincéves Csepel teherautóba pakolták be. Komolyabb munkájuk még nem volt, a négy hónap alatt negyven kisműtétet végeztek a vidéki kórház felszereltségével vetekedő műtőjükben. Röntgengép is segíti a munkát, a diagnosztikában pedig gyorsabbak, mint a budapesti éjszakai sürgősségi ellátás. A négy orvosból, ugyanennyi ápolóból és mentősből álló egészségügyisek legfontosabb eredményüknek azt tartják, hogy a semmibe érkezve, hetekig megfelelő víz és villany nélkül élve, és az ötven Celsius-foknál is magasabb nyári meleg ellenére sikerült elkerülniük a járványokat. – Az is előfordulhat, hogy egészségesebben megy haza az állomány, mint ahogyan idejött – meséli nevetve az orvos, akinek még a tábori lelkészt is sikerült rávennie a rendszeres konditerembe járásra. Szabó Oszkár százados, a tábori lelkész alighanem rekordot dönt azzal, hogy szilveszterkor tizennégy felnőttet keresztel. „Nekem egyszerre adatott meg szolgálni az égi és a földi hazát” – mondja a katolikus lelkész, aki még a Goles-hegyi egyhetes szolgálatot is végigcsinálta a fiúkkal, hogy jobban elfogadják. Lelkesedésünket azzal hűti le, hogy tisztában van azzal: a keresztelendők többnyire nem lelki szükségből, hanem például tervezett egyházi házasságuk miatt járnak keresztelési hittanra, de azt tartja a legfontosabbnak, hogy a katonákban sikerült leküzdenie a vallással és annak szolgáival szemben táplált előítéleteiket. Bár tíznél kevesebb a gyakorló hívők száma, a nagyobb ünnepeken ötvenen is elmennek a kápolnasátorba, és egyre többen keresik meg magánéleti problémáikkal is a századost. Nagy vágya valószínűleg még a héten teljesül: ma fognak neki a katonák egy fakápolna építésének. A Kékestetőnél is magasabb Golesen egyszerre harminchatan teljesítenek szolgálatot. Most már csípős hideg van, a tizenkét órás ügyelet igencsak megviseli a katonákat. Nagyon oda kell figyelni az őrjáratban lévőknek: a hegyet előbb a jugoszláv hadsereg, utána pedig a NATO aknásította el. Néhány nappal ezelőtt egy 12 esztendős albán fiú halt meg azért, mert utánament az elkóborolt tehenének. A váltás egy hét után jön, a szolgálatukat befejező katonák a lebombázott tévétorony tövénél felhúzott sátrakban és konténerekben pihenhetnek. A veszélyek ellenére is szeretik a fiúk a hegyet – szögesdrótok nélkül itt szabadnak érzik magukat, nagyobb a mozgástér és „a főnökök is ritkábban járnak erre”. Papp Gyula alezredes irodájában tucatnyi falra tűzött dicsérőlevél igazolja, hogy magas rangú katonák is úgy gondolják, jó munkát végez a magyar egység – Mike Jackson altábornagy, a KFOR-erők főparancsnoka augusztusban személyesen köszönte meg honvédeink munkáját. A magyar KFOR-katona lényegesen kevesebbet keres, mint a többi NATO-tagállam hivatásosa: havonta az otthoni fizetés mellett 1500 márka illetmény jár a legegyszerűbb feladatot ellátóknak. – Tudomásul vettük, hogy ennyi az ország teherbíró képessége – búcsúzik Papp Gyula. – Nem feladatunk és nem is tudnánk igazságot tenni az albánok és a szerbek között, nekünk a békére kell vigyáznunk – mondja a parancsnok, aki szerint minden KFOR-egység hosszú koszovói tartózkodással számol. Különben az albán lakosok barátságosak és a szerbekkel sincs gond – mindkét nemzet védelmezőt lát bennük, nem pedig elnyomót. Az alezredes azt szeretné, ha az otthoniak is büszkék lennének arra, amit ők háromszázhuszonnégyen Koszovóban megvalósítottak.