Háromszázhuszonnégy magyar Koszovóban

1999. 11. 21. 23:00
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Pristina határában, az egyik legproblémásabb hely, Kosovo polje szomszédságában az utóbbi hónapokban magyar lobogó alatt egy igazi falu emelkedett ki a semmiből. Saját víz- és villanyhálózattal, kórházzal, fogászattal, kábeltévével és konditeremmel, foci-, kosár- és röplabdapályával és természetesen őrtornyokkal, hiszen Koszovóban még mindig háború van. Nem nagy mezei ütközetekkel, hanem a lelkekben vívott harcokkal és többnyire az éjszaka sötétjében végrehajtott partizánakciókkal. Pedig a háromszázhuszonnégy magyar KFOR-katona a békét biztosítani ment oda százharminc nappal ezelőtt.Napközben nem fenyeget különösebb veszély, de éjszaka mostanában gyarapodnak a lövöldözések – meséli Papp Gyula alezredes, a kontingens vezetője. Honfitársaink a főváros feletti dombot, rajta a valamikori filmgyárba beköltözött KFOR-főparancsnokságot védik, emellett pedig a Pristinától mintegy húsz kilométerre levő Goles-hegyi NATO-átjátszóállomást őrzik, és a saját táboruk mellett a volt Jugoplastikára is vigyáznak – utóbbiban a hírszerzés dolgozik. A magyaroknak eddig egyszer kellett megakadályozniuk egy illetéktelen behatolást (a négy támadóból kettőt elfogtak), Macedóniában pedig rendszeresen megdobálják kocsijaikat. Eddig egyszer lőttek rájuk egy kis kaliberű fegyverből, a golyó csak az autóban tett kárt. A honvédek július végén a semmibe érkeztek öt vasúti szerelvénnyel (az utolsó egy angol vonat kisiklása miatt hat napot vesztegelt Macedóniában a nyílt pályán), az első napokban 15-20 kilométerről hozták lajtos kocsikkal a vizet. A katonák az őrszolgálatok biztosítása mellett a pihenőidejükben építették a tábort, előbb sátrakat húzva fel, majd konténereket állítva a háború miatt befejezetlen bútorgyári építőcsarnokba. Október közepén már költözni tudtak a végleges szálláshelyre – a gyors és minőségi munkának csodájára járt a többi egység parancsnoka. Ottjártunkkor már az egymilliomodik liter vizet szűrte a modern tisztítóállomás (a zavartalan áram- és vízellátást csak november végére ígéri az ENSZ), a gyakori áramkimaradások miatt többnyire saját generátorról oldják meg az energiaellátást. Az állomány hangulata jó, a katonákat mindössze a lassan öt hónapja tartó bezártság viseli meg – csak konkrét feladattal, fegyveres biztosítás mellett hagyhatják el a tábort azok, akiknek dolguk van a kerítésen túl. A szórakozást foci-, kosár- és röplabdapálya, konditerem, klubhelyiségek, büfé (esténként sört és bort is vehetnek – mértékkel), tizenöt csatornás kábeltévé biztosítja. Az ellátás kitűnő, minden születésnapot tortával ünnepelnek, a körletek takarítására még az ezredparancsnok is be van osztva – idegen földön minden apró gesztusra szükség van, hogy jól összekovácsolódjon a csapat. A hat hónapos kiküldetés alatt egy eltávozást fizetnek a katonáknak, a repülő a macedón fővárosból indul Budapestre. Először dolgozom életemben olyan helyen, hogy mások járnak hozzánk tanulni és nem mi másokhoz – mondja Zsíros doktor, a tábori kórház vezetője. Huszonegyedik századot idéző kórházat sikerült itt felszerelni, a túlnyomásos hűtőkonténerben szinte bármilyen műtét elvégezhető, a fogorvos munkáját nyolcmillió forint értékű berendezés segíti, igaz, ezt egy harmincéves Csepel teherautóba pakolták be. Komolyabb munkájuk még nem volt, a négy hónap alatt negyven kisműtétet végeztek a vidéki kórház felszereltségével vetekedő műtőjükben. Röntgengép is segíti a munkát, a diagnosztikában pedig gyorsabbak, mint a budapesti éjszakai sürgősségi ellátás. A négy orvosból, ugyanennyi ápolóból és mentősből álló egészségügyisek legfontosabb eredményüknek azt tartják, hogy a semmibe érkezve, hetekig megfelelő víz és villany nélkül élve, és az ötven Celsius-foknál is magasabb nyári meleg ellenére sikerült elkerülniük a járványokat. – Az is előfordulhat, hogy egészségesebben megy haza az állomány, mint ahogyan idejött – meséli nevetve az orvos, akinek még a tábori lelkészt is sikerült rávennie a rendszeres konditerembe járásra. Szabó Oszkár százados, a tábori lelkész alighanem rekordot dönt azzal, hogy szilveszterkor tizennégy felnőttet keresztel. „Nekem egyszerre adatott meg szolgálni az égi és a földi hazát” – mondja a katolikus lelkész, aki még a Goles-hegyi egyhetes szolgálatot is végigcsinálta a fiúkkal, hogy jobban elfogadják. Lelkesedésünket azzal hűti le, hogy tisztában van azzal: a keresztelendők többnyire nem lelki szükségből, hanem például tervezett egyházi házasságuk miatt járnak keresztelési hittanra, de azt tartja a legfontosabbnak, hogy a katonákban sikerült leküzdenie a vallással és annak szolgáival szemben táplált előítéleteiket. Bár tíznél kevesebb a gyakorló hívők száma, a nagyobb ünnepeken ötvenen is elmennek a kápolnasátorba, és egyre többen keresik meg magánéleti problémáikkal is a századost. Nagy vágya valószínűleg még a héten teljesül: ma fognak neki a katonák egy fakápolna építésének. A Kékestetőnél is magasabb Golesen egyszerre harminchatan teljesítenek szolgálatot. Most már csípős hideg van, a tizenkét órás ügyelet igencsak megviseli a katonákat. Nagyon oda kell figyelni az őrjáratban lévőknek: a hegyet előbb a jugoszláv hadsereg, utána pedig a NATO aknásította el. Néhány nappal ezelőtt egy 12 esztendős albán fiú halt meg azért, mert utánament az elkóborolt tehenének. A váltás egy hét után jön, a szolgálatukat befejező katonák a lebombázott tévétorony tövénél felhúzott sátrakban és konténerekben pihenhetnek. A veszélyek ellenére is szeretik a fiúk a hegyet – szögesdrótok nélkül itt szabadnak érzik magukat, nagyobb a mozgástér és „a főnökök is ritkábban járnak erre”. Papp Gyula alezredes irodájában tucatnyi falra tűzött dicsérőlevél igazolja, hogy magas rangú katonák is úgy gondolják, jó munkát végez a magyar egység – Mike Jackson altábornagy, a KFOR-erők főparancsnoka augusztusban személyesen köszönte meg honvédeink munkáját. A magyar KFOR-katona lényegesen kevesebbet keres, mint a többi NATO-tagállam hivatásosa: havonta az otthoni fizetés mellett 1500 márka illetmény jár a legegyszerűbb feladatot ellátóknak. – Tudomásul vettük, hogy ennyi az ország teherbíró képessége – búcsúzik Papp Gyula. – Nem feladatunk és nem is tudnánk igazságot tenni az albánok és a szerbek között, nekünk a békére kell vigyáznunk – mondja a parancsnok, aki szerint minden KFOR-egység hosszú koszovói tartózkodással számol. Különben az albán lakosok barátságosak és a szerbekkel sincs gond – mindkét nemzet védelmezőt lát bennük, nem pedig elnyomót. Az alezredes azt szeretné, ha az otthoniak is büszkék lennének arra, amit ők háromszázhuszonnégyen Koszovóban megvalósítottak.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.