A magyar csapat eredményei:
Aranyérem
0
Ezüstérem
0
Bronzérem
0

Van-e jobb a demokráciánál?

Ungváry Zsolt
1999. 11. 24. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Igazán nem szokásom saját korábbi cikkeimre hivatkozni (ennyire nem vagyok hiú), de a Jó-e a demokrácia (Napi Magyarország, 1999. október 30.) című rövid kis elmélkedésemet meglepő visszhangja miatt néhány gondolattal szeretném még folytatni. A Magyar Hírlapban (1999. november 3-án) R. Székely Julianna felrótta nekem a címből hiányzó kérdőjelet (valóban hiányzott, bár a kéziratban még megvolt, útközben kallódhatott el, viszont az „e” kérdőszócska önmagában is jelezte a kétséget), valamint a szerző hasonlított engem Csermely Péterhez (ezt köszönettel fogadom), továbbá Kopernikuszhoz, Sztálinhoz és Hitlerhez (a Kopernikusz kicsit erős volt...). Megvádol azzal is, hogy érdekes módon a hozzám hasonlók (ungváryk és nemecsekek) akkor ábrándulnak ki a demokráciából, ha a szoc.lib.komcsi oldal nyer. Felhívnám a magyarul bizonyára jól beszélő hölgy figyelmét, hogy – általa is idézve – bevallottam, hogy csak 1989-ben voltam demokrata érzelmű. Azóta pedig – hál’ istennek – gyakran megesett, hogy a jobboldal győzött. Például – ha nem tévedek – e pillanatban is nemzeti-konzervatív kormánya van hazánknak. (R. Székely kedvéért: Magyarországnak.) Ennyi volna a múltidézés, s akkor a kiegészítés. A marxizmus által ihletett rendszeren és történelemszemléleten szocializálódott és nevelkedett r. székelyek el sem tudják képzelni, hogy a hatalom ne váltana át azonnal zsarnokságba, amint megteheti. Valóban, a munkásmozgalom, a kommunizmus és általában a baloldal politizálása ezt példázza (lásd Tanácsköztársaság, Rákosi- és Kádár-rendszer), de a világ nem ilyen egyszerűen leképezhető, és a demokrácia bírálata nem jelenti szükségképpen a despotizmus dicsőítését. Már Arisztotelész is háromféle uralmi formát különböztetett meg (egyéni, csoport- illetve népuralmat), s azokon belül mindháromból jót és rosszat. A parttalan demokráciát mellesleg ő a rosszak közé sorolta, mint ahogy a monarchiát is elválasztotta a türannisztól (zsarnokságtól). Példának hoznám fel a Vatikánt, ami szigorú egyeduralom („teokratikus monarchia”), de talán II. János Pált a legvadabb liberálisok sem tekintik kényúrnak. A pápák címe (servus servorum dei – Isten szolgáinak szolgája) egyébként arra utal, hogy a hatalom elsősorban szolgálat (mint miniszter szavunk is mutatja). Ha megnézzük a társadalom legkisebb egységét, a családot, azt látjuk, hogy ott sincsen demokrácia, ám a közösséget a szeretet olyan erősen összefogja, hogy mindannyian képesek egymásért és a közös célokért bármit – saját egyéni sikereiket, kényelmüket, de akár életüket is – feláldozni. A családban mellesleg valóban megvalósul a kommunisták nagy álma: a képességek szerinti munka és a szükségletek szerinti elosztás. De ez a működési mechanizmus tovább vihető a kiterjedt rokonságra, a nagyobb vérségi kötelékre; baj esetén távoli atyafiak is összefognak, és alárendelik magukat a közösségnek. Ahogy a honfoglalás kori magyarságban megvolt a nemzetséghez, a törzshöz való kötődés. És így jutunk el oda, hogy egészséges lelkületű nemzetek ugyanúgy képesek (voltak) viselkedni, mint egy család: feláldozni az egyéni érdeket a közösség oltárán. Ha erre R. Székely azt mondaná, hogy naivitás, kérem, tanulmányozza kissé a történelmünket. Elég, ha csak számtalan vértanúnkra gondolok, akik között tábornokok és miniszterelnökök sora található; valamint a névtelenek mellett Dugovics Tituszok, Libényi Jánosok és Mansfeld Péterek. A felvilágosodás előtt egyébként nemigen merült fel senkiben a kétség, hogy a hatalom felülről jön. Királyaink Isten kegyelméből (Dei gratia) uralkodtak, és ez egészséges tekintélyt biztosított számukra. (Jézus is azt mondja Pilátusnak: Semmi hatalmad nincs; mindent, ami van, fölülről kaptál. Én teszem hozzá: lehetsz bármilyen „erős”, elég egy vírus, egy baleset, és a legnagyobb uralkodóból sem marad más, mint por és hamu.) Könnyű lenne uralkodóinkat marxista kézlegyintéssel véres zsarnokokként definiálni, de – megkockáztatom – egyetlen magyar királynak sem volt soha akkora hatalma, olyan széles körű, az élet minden területére kiterjedő beleszólása, mint egy kommunista főtitkárnak. Egyetlen magyar király hatalmát sem védte olyan besúgóhálózat és olyan megfélemlítési mechanizmus, mint a kommunista rendszert, amelynek örökösét, utódszervezetét a demokrácia nevében R. Székely úgy megvédte. Az uralkodók – és általában a hatalom – iránti lojalitást egyébként éppen a felvilágosodás, illetve a népuralom zúzta szét: látva, hogy rajta múlik, mikor tiporja sárba, és mikor emeli fel a politikust, a nép fia már nem tudott rá tisztelettel tekinteni. A politikában tehát – én úgy vélem – el kell vonatkoztatni az önérdektől, amire azok a pártok, amelyek nem a közösségnek, hanem szűk lobbijaiknak tartoznak számadással, nem képesek. Nagyon tisztán látszott ez azon, ahogy az MSZP és az SZDSZ nem fogadta el a külföldön élő magyar állampolgárok választójogának biztosítását. (Gyakorlatilag – mint a köztörvényes bűnözőket – ítélet nélkül eltiltották őket a közügyek gyakorlásától.) Külön pikantériája ennek, hogy a rádióban – miután ismertették e hírt – mindjárt következett, hogy az ukrán elnökválasztáson a hazánkban tartózkodó ukrán állampolgárok hol és hogyan adhatják le szavazataikat. Sajnos, a demokráciában egyébként nem kifejezetten jeleskedő ukránok is példát mutattak e tárgykörben az MSZP-nek és az SZDSZ-nek. Egyébként az Európába rohanvást igyekvő s eminensen megfelelni vágyóknak ismét inkább a magyar örökséget javasolnám; noha a királynak – mint már írtam – kijárt a tisztelet, azért a törvények szentsége és a csoportérdek tudata még ezt is felülmúlta. Az Aranybullában már 1222-ben rögzítve vagyon, hogy a királyt le lehet váltani, ha megszegné az esküjét. Erre azonban sosem került sor, még a Habsburgoknak is – olykor bár fogcsikorgatva – esküt kellett tenniük a magyar alkotmányra (kivéve II. Józsefet, aki erre nem volt hajlandó). Petőfi is azt írta ugyan, hogy „Akaszszátok föl a királyokat!”, mégse végeztek ki nálunk soha koronás főt, szemben az angolokkal vagy franciákkal. És a nagy Európa-hódolóknak csak egy apró adalék: hasonlítsátok össze a magyar 1848-at a „nagy”-nak nevezett francia forradalommal. A galloknál ez úgy nézett ki, hogy a párizsi tömeg nekirontott és lerombolt egy épületet (Bastille), kiszabadított hét köztörvényes bűnözőt, és a villamossíneket csak azért nem szedte fel, mert olyasmi akkor még nem volt. Vidéken a parasztok felgyújtották a kastélyokat, leölték a nemeseket; később a konvent kivégeztette a királyt, még később a jakobinusok egymást és a többieket (volt kitől tanulni a kommunistáknak), mígnem jött Napóleon, aki hadat üzent egész Európának, és a népfelség végső diadalaként császárrá koronázta magát a pápa csendes asszisztenciájával. Ezzel szemben Pesten a tömeg pontokat nyomtatott ki, és osztogatta azokat, meghallgatott néhány szavalatot, kiszabadított egy szegény írót a börtönből (a falak épen hagyásával), majd este nagy színházi előadást rendeztek. A király kinevezett egy törvényes (!) kormányt, amelynek később hadat üzent (a háborúban igénybe vette a cári Oroszország testvéri segítségnyújtását), még később az általa kinevezett kormány miniszterelnökét kivégeztette, csakúgy, mint az áprilisi törvények alapján a jog oldalán harcoló tábornokokat. Erre mondhatnám az 1990-es Fidesz-plakáttal (bár akkoriban még nem szerettem őket): Tessék választani! Még egy utolsó gondolat a népuralommal kapcsolatban. Eszembe jut a Tanú című film, ahol Kállay Ferenc a siralomházban segít a foglárnak megoldani a házi feladatát. Igen szabatosan válaszolja meg a „Mi az a proletárdiktatúra?” kérdést. „Proletárdiktatúra az, amikor a prolik diktálnak.” Nálunk mintha azok diktálnának, akik nem képesek alázattal és őszintén szeretni ezt az országot, és olyan politikai légkört teremtettek, hogy a közös eszményeket szétzúzva atomizálják a társadalmat, és „választópolgárrá” fokozzák le az embereket. Persze ők, akiknek már a fentebb vázolt ideális család is naiv ábránd – önmegvalósítás, emancipáció, személyiségi jogok, homoszexualitás, válás, kábítószer a kedvenc hívószavaik –; ők végképp elképzelhetetlennek tartják, hogy valaki egy nemzetet is így szeressen, s ha hatalomra jut, ne egyéni boldogulását, meggazdagodását és személyes karrierjét építgesse, hanem a rá bízott közösséget optimálisan vezesse. Ilyen ember volt Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos, Nagy Imre, Antall József és – nevezzenek ezért odaát talpnyalónak – eddigi tevékenységéből úgy érzem, Orbán Viktor is ilyen. Ha csalódnék benne, ígérem, jelezni fogom. Ez a pálfordulása Orbánnak – ha bekövetkezik – onnan is nyilvánvaló lesz, hogy az r. székelyek dicsérni kezdik. Akkor tudni fogjuk, hogy mást kell keresnünk. A szerző középiskolai tanár

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.