A magyar gazdasági csoda esélyei

Gomba módra szaporodó híradásokból értesülhetünk arról, hogy a gazdaság állapota kiváló, a jövőbeni várható tendenciák pedig a helyzet további javulását vetítik előre. Két számjegyű is lehet ebben az évben az ipari növekedés; reális idén a 10 százalék alatti infláció elérése; a korábban várt 2,5–2,7 milliárd dolláros fizetési mérgleghiánytól kedvezőbb, várhatóan kétmilliárd lehet a deficit; radikálisan csökkennek a kamatlábak; éves csúcsát dönti meg a BUX, a hazai tőzsdeindex; az ez évi államháztartási hiány alig haladja meg a tervezett mértéket (ha egyáltalán meghaladja); emelkedik a lakossági és üzleti bizalmi index – és még hosszan lehetne folytatni a sort.Vajon az ázsiai kistigrisekhez fogható gazdasági csoda van-e most kibontakozóban Magyarországon? – ennek a talán kicsit optimista, de szerintem mégis reális kérdésfelvetésnek próbálok most utánajárni ebben a cikkben, nem elhallgatva természetesen az újra és újra felbukkanó problémákat sem.Közel két hónapja a költségvetés fényében már elemeztem a magyar gazdaság és gazdaságpolitika kereteit és lehetőségeit (Világgazdaság, 1999. szeptember 22.), s most, a december 21-i parlamenti végszavazás után bátran állíthatom, hogy több mint kilencéves képviselőségem alatt a jövő évre szóló 2000-es költségvetés ad a legbiztatóbb gazdaságpolitikai hátteret gazdasági fejlődésünk szempontjából. Három, általam ebből a szempontból fontosnak tartott körülményt emelnék most ki. Először a hiány öszszegének kordában tartását, amely kulcsfontosságú szerepet játszik mind az infláció további csökkentése szempontjából, mind pedig a magánberuházások növelése tekintetében. Az államháztartási hiánynak a GDP 3,5 százalékos szintjét nemzetközileg is elfogadhatónak, s vonzó lehetőségnek lehet értékelni. A második fontos jelenség a kiszámítható és méltányos adó- és szabályozórendszer, hiszen a tervezhetőség a beruházási döntések tekintetében kiemelt fontosságú.Az, hogy az idei évben a gazdaság növekedése eléri, sőt meg is haladja a 4 százalékot a hihetetlenül szerencsétlen körülmények között, maga is egy csoda. Nemcsak az élelmiszeripar drámai visszaesése (amelynek hatását a szakértők a GDP 0,3–0,5 százalékos értékű elmaradt növekedésével azonosítják), hanem az állami beruházások viszszafogásából is következően nagyon tekintélyesnek mondható ez a növekedés. A környező országokkal való összevetésben pedig jócskán „versenyképes” ez a mérték. Ilyen körülmények között az idei évi alacsonyabb bázissal „felértékelődik” a jövő évi állami beruházás, amely két tekintetben önmagában is, de különösen közvetve óriási húzóerőt jelenthet a hazai gazdaságnak. S ez a harmadik jelenség, amelynél különösen a lakástámogatások növekedése tekintetében (ahol a közvetlen állami szerepvállalás mintegy 30 százalékkal fokozódik), valamint az autópálya-, autóút-építések tekintetében akár mérföldkő is lehet a 2000. évi költségvetés. Itt még nem is önmagában a jövő évi büdzsében szereplő új utak építésére szánt húszmilliárdos keretösszeg a fontos, hanem az, hogy ezen összeg kiegészülhet megfelelő hitelekkel. Így reálisnak látszik a cél, hogy 2000-ben 50–60 milliárd forintért épüljön hazánkban új autópálya, és egyúttal elindulhat a szekszárdi híd beruházása is.Ahhoz, hogy a gazdasági növekedés a kívánatos vagy ideális 4–7 százalék legyen, a következő fél, egy évtizedben a kedvező gazdaságpolitikai háttér mellett szükséges még a számunkra mind exportpiacaink szempontjából, mind pedig külföldi befektetőink hovatartozása szempontjából kiemelt jelentőségű EU-zóna gazdasági prosperitása. Az idei év derekáig tartó uniós dekonjunktúra (ami mögött nem kis mértékben az orosz válság volt) nagyon komolyan viszszahatott ránk is. (Természetesen, a közvetlen hatásai is az orosz eseményeknek – különösen az élelmiszer- és gyógyszeriparban – nem elhanyagolhatóak voltak.) Az Európai Unió versenyképességére pedig döntő befolyással bír a belső liberalizáció és különösen az euró térhódítása, valamint a munkaerőpiac rugalmasságának jövőbeni alakulása.Bár Magyarországon a gazdasági szerkezetváltozás zömében lezajlott, ám nemcsak a még mindig jelentősnek mondott adósságállományunk okán, de a további fejlődésünk szempontjából is döntő jelentősége van a további tőkebefektetéseknek. Ennek egyik lehetősége a privatizáció (ez lényegében lezárult), másik a zöldmezős beruházások, harmadik pedig a következő időszakban kulcsszerepet betöltő EU-s támogatások és források. Ennek ütemezése és a mi tőkeabszorpciós (tőkefelszívási-befogadási) képességünk rendkívüli jelentőséggel bír. A hazai intézményrendszer, a programok, a felkészült szakértők és adminisztratív háttér mellett a saját erő biztosítása mind-mind kiemelt feladat. Remélhetőleg a szűk keresztmetszet (Kornai terminológiájával élve) nem a mi oldalunkon lesz. Ennek eléréséhez azonban még sok a tennivaló.1999-re lezárult a rendszerváltás időszaka. Kiépültek a demokratikus intézmények, és a gazdaságban, struktúraváltás mellett elértük a megtermelt hazai termék szempontjából az 1989-es szintet. A formai átalakuláson túl versenyképességünk záloga és motorja az a hatékonyság- és termelékenységnövekedés, ami a régión belül is rendkívül tekintélyesnek mondható.Természetesen nem közömbös, hogy a látványos GDP-adatok mögött vajon mi zajlik a mélyben. Vajon olyan jó-e a GNP-háttér is (azaz a hazai cégek termelése is lépést tud-e tartani a fejlett multik terjeszkedésével), s vajon milyen lehetőségek és milyen eszközök állnak rendelkezésre ahhoz, hogy javítsunk a helyzeten. A legfrissebb TÁRKI-jelentés megfogalmazása ugyanis elgondolkodtatott: „A társadalomban 1998–99-ben tovább nőttek a jövedelemegyenlőtlenségek, ugyanakkor a szegények aránya nem változott, a szegénység mélysége pedig némileg enyhült”. Ez a helyzet ugyanakkor a jelenlegi kormány szempontjából indulóhelyzetként értelmezhető, hiszen az Orbán-kormány lényegében a ’99-es költségvetésen keresztül kezdhetett csak átalakításba, amelynek következményei majd csak az 1999–2000-es folyamatokból ítélhetők meg.A beszállítói cégek segítése; a mikrovállalkozók adminisztrációs terheinek csökkentése (lásd az átalányadózás jövőre tervezett lényeges bővítését és könynyítését); a minimálbér infláció mértékénél magasabb emelése; a foglalkoztatás további bővítését jelentő stabil adórendszer és alacsonyabb élőmunkaterhek; az aktív foglalkoztatáspolitika erősítése mind-mind a középső jövedelmi harmad (amelynek részaránya a TÁRKI-felmérés alapján mintegy 31 százalékos, míg a felső réteg még ma is nagyon vékony – mintegy 10 százalék) erősítését kell hogy szolgálja.Meggyőződésem szerint a gazdaság további fehérítése vagy legalizálása és a munkahelyek számának növelése nélkül nem érhető el a kívánatos európai (jóléti) modell. Kutatási szempontból is nagyon fontos kérdés, hogy az Orbán-kormány kétségtelenül rendkívül merész és az európai viszonylatban is szinte egyedülálló új foglalkoztatáspolitikája mennyire képes mobilizálni és az aktivitás felé terelni a sokszor több éve a foglalkoztatásból kiesett és motivációját vesztett lakossági rétegeket. Az egy évtizeddel ezelőtti, mintegy másfél millióval nagyobb foglalkoztatási létszámból vajon újra bevonható-e a közteherviselésbe 3-500 ezer ember – ez most az egyik legizgalmasabb, előttünk álló társadalmi kérdés.Ahhoz, hogy a gazdasági teljesítményük javulását a társadalmi igazságosság és polgárosodás jelenségének erősödése is kísérje, meg kell találnunk a gazdaságpolitikának azokat a kitörési pontjait, amelyet a globalizáció közepette is sikerrel alkalmazhatunk. A már említett felsőoktatás-fejlesztés és infrastruktúrapolitika mellett a turizmus lehet az a terület, ahol a legjobban érvényesülhetnek az értékválasztásaink: a kis- és középvállalkozások segítése, a munkahelyek teremtése, a hazai termék növelése és a fizetési mérleg egyensúlyának javítása.Az igazán döntő momentum, hogy vajon a reményeink szerint egyre erősödő gazdasági növekedésbe be tudnak-e kapcsolódni a foglalkoztatás szempontjából kiemelt jelentőségű magyar középvállalatok, s vajon a reáljövedelmek növekedése mind a piaci, mind a közszférában érezhető javulást eredményez-e. Nagy tévedés az a vélemény szerintem, hogy a befektetési döntéseknél önmagában az alacsony bérek és befektetések szempontjai az irányadók. A jó képzettség és a motiváltság szempontjai legalább olyan fontosak. Ezekben nem állunk rosszul, de annyira jól nem, hogy ne legyen az egyik legfontosabb célunk a felsőfokú végzettségűek arányának lényeges emelése a következő években. Ha magunk is elhisszük, hogy a magyar gazdasági csoda elérése reális, akkor jó esélye van, hogy valóban így is fog történni.