Fehérgyarmaton a centrum és a balszél egységben indul

A Napi Magyarország március 27-i számában úgy érveltem, hogy a Milosevics-rezsim és a Rákosi-rendszer iránti rokonszenve miatt a Thürmer Gyula vezette Munkáspárt a radikális és szélsőbaloldal gyűjtőhelyének tekinthető, ennek ellenére az MSZP a kommunista szavazatok besöprése érdekében – és részben elvi alapon – jó viszonyt ápol a Munkáspárttal. Kovács László tagadja, hogy a két pártnak közös jelöltje lenne vagy hogy együttműködnének: a kommunista párt „csupán támogatja” a szocialista jelöltet a most vasárnapi fehérgyarmati időközi választáson.De hát nem ez lenne a lényeg? Nincs önálló munkáspárti jelölt, kommunista polgártársaink meg fegyelmezetten leszavaznak annak a pártnak a jelöltjére, amelyről éveken keresztül azt hallották, hogy a néphatalom és a szocializmus ügyének árulója, a nemzetközi imperializmus és kizsákmányolás kiszolgálója... Kovács okosan védekezik azzal, hogy a kommunisták nem kapnak „cserébe” semmit, hiszen a kisebbik rossz és a közös ellenség elve alapján a MIÉP szavazói is minden együttműködés nélkül leszavazhatnak a kormánypárti jelöltre. A Munkáspárt önzetlensége azonban nagyon is kétséges, hiszen tavaly Thürmert hivatalosan meghívták az MSZP kongresszusára, ami megtiszteltetés: a megbecsülés és együttműködési készség jele. (Az SZDSZ meghívását a közös kormányzás miatt magától értetődőnek tartom.) Ennek fényében kell értékelnünk azt, hogy vezető szocialista politikusok (Horn Gyula, Molnár Gyula, Földes György) iparkodtak nyilvánosan megvédeni, ezzel pedig szalonképessé tenni a kommunistákat azzal, hogy kijelentették: a Munkáspárt nem szélsőséges.A szocialisták persze nem nyitottak vitát a szélsőségesség, különösen pedig a szélsőbaloldaliság mibenlétéről. Arra sem panaszkodtak, és fáklyás felvonulást sem rendeztek amiatt, hogy a kormány által megszállt médiában legalább azt elmagyarázzák racionálisan, hogy ha eddig szélsőséges volt a Munkáspárt, akkor miért volt az. Ha pedig sosem volt az, akkor mivégre a két párt között az eddigi kutya-macska barátság. Az érem másik oldala persze az, hogy a kormány által még be nem kebelezett médiában nemhogy nem volt vezető, szenzációs hír az MSZP kommunista választási támogatása, ahogy Thürmer kongresszusi meghívása sem, de még hírértéke sem volt. Ez azért is furcsa, mert az 1998-as választási kampányban Thürmer még Horn Gyula jelenlétében is ki merte jelenteni, hogy ha a Munkáspárt bejut a parlamentbe, akkor a párt baloldalról komoly bírálatot fog gyakorolni, de nem lesz a Horn-kormány ellenzéke. Ezzel szemben később már politikai botrányt kavart, hogy Csurka István kijelentette, a MIÉP hajlandó „kívülről támogatni” az új kormányt. Holott Csurka és Orbán sosem volt ugyanannak az uralkodó pártnak egyazon apparátusában, ami Hornról és Thürmerről viszont elmondható.A dolgok jelen állása szerint az MSZP-ben nem számít szélsőségnek a még mindig „szocializmust építő” észak-koreai és kubai diktatúrákkal rokonszenvezni (Thürmer Gyula a kubai nagykövet jelenlétében nemrég találkozott a kubai Kommunista Párt külügyi osztályának képviselőjével); a kubai, a vietnami és a posztmaoista kínai kommunista párttal elvtársi kapcsolatot ápolni (a kínai nagykövet a Munkáspárt makói szervezetét évente egyszer meg is látogatja); a saját polgárait vegyi fegyverrel irtó és Izraelt vegyi fegyverrel fenyegető iraki rezsimmel együttműködni; a moszkvai kommunista puccskísérletet elsőként üdvözölni. Vagy az, hogy a rendszerváltozás után Thürmer Gyula továbbra is elvtársnak szólította – még a nyílt levelekben is – a Szovjetunió, tehát egy idegen hatalom nagykövetét.Amikor Thürmer találkozott Gorbacsovval, kifejezte reményét, hogy a Szovjetunió nem zilálódik szét és nem veszíti el nagyhatalmi pozícióját. Gorbacsov mosolyogva nyugtatta meg: „Nyugodjanak meg, a Szovjetunió nagyhatalom és az is marad. A szocializmus ügye nem elveszett sem a Szovjetunóban, sem Kelet-Európában” (Szabadság, 1990. augusztus 21.). Thürmerék annak ellenére tekintik elvtársaiknak az orosz kommunistákat, hogy azok – mint azt a liberális elemzők is sokszor elmondták – tevékenyen együttműködnek az orosz fasisztákkal. A kommunista Makasov tábornoknak meg olyan fröcskölő antiszemita kijelentései vannak, hogy hozzá képest Szabó Albert dilettáns kezdőnek számít. Valószínű, hogy ezért volt bátorsága Thürmernek pikírt megjegyzéseket tenni a zsidókról, amit a komolyabb nem jobboldali lapok közül egyedül a Mancs mert megírni. És ezért nem lehetett akadálya annak, hogy a Munkáspárt akcióegységre lépjen Király B. Izabella és Szabó Albert szervezeteivel, hogy szolidaritásukról biztosítsák az anticionista (!) és antiimperialista harcot folytató, bátor iraki népet...Amennyiben a rasszizmus lenne a szélsőségesség kritériuma, amire a szocialisták a MIÉP miatt utalnak, akkor a szabad demokraták majd felvilágosíthatják a szocialistákat arról, hogy milyen összefüggés lehet a rasszizmus, valamint Szabó Albert és Szaddám Huszein „anticionizmusa” között. Ha már Horn Gyula fontosnak tart egy „tisztázó beszélgetést” az SZDSZ-szel több szabad demokrata vezető fenntartásai miatt.Nem szeretnék azonban igazságtalan lenni minden szocialistával azért, mert az MSZP szociáldemokratizálódó elitje be akarja csempészni a demokratikus szalonba a Munkáspártot. A szocialista párton belül is sokan vannak, akik egyáltalán nem értenek ezzel egyet. Idézem a Havi Politika című szocialista lap 1996. októberi számát, amelyben élesen bírálták a Munkáspártot: „(...) nemrég követte kisebb botrány a pártelnök antiszemita ízű nyilatkozatait. Ha ezt felidézzük, talán nem is meglepő, hogy az állítólagos antiimperializmus jegyében a legsötétebb arab rendszerekkel ápolnak baráti viszonyt. Ezt jelezte többek között, hogy a minap a párt lapjában jelent meg az Iraki Köztársaság nagykövetségének nyilatkozata, azé a rezsimé, amelyik a szó legszorosabb értelmében megsemmisítette az arab világ legnagyobb kommunista pártját.” Tegyük hozzá, hogy a párt megsemmisítése magába foglalta a párttagok és családjuk kiirtását is.Azoknak, akik értetlenkednek Hornék váratlan toleranciája miatt, magyarázatként szolgálhat Nyers Rezső véleménye is: „Horn Gyula meglehetősen elfáradt, felőrlődött a kormányzás eddigi munkájában” (Dunaújvárosi Hírlap, 1997. május 22.).