Gordiuszi csomó

Ön szerint ki a fontosabb szövetségesünk? Tegnap az MNO „szavazás” rovata azt a kérdést tette fel, hogy vajon az EU vagy az USA fontosabb szövetségese hazánknak. Az a gyanúm, hogy a válaszadók mást és mást értettek a szövetséges szó jelentésén, s az adott értelmezési keretükön belül valószínűleg sokukkal egyet lehet érteni. Ezt a kérdést valószínűleg így érdemes megközelíteni: a különböző lehetséges jelentéseken keresztül.

Amennyiben gazdasági szövetségesben gondolkodunk, akkor nem sok kétség lehet afelől, hogy az EU fontosabb Magyarország számára. Hazánk kereskedelmének túlnyomó részét az unióval bonyolítja, s a rendszerváltozás óta hazánkba érkezett külföldi tőke többsége is Nyugat-Európából jött. A gazdasági szövetség EU-csatlakozásunkkal fog beteljesedni. Azonban még az uniós tagság sem fog egyenlőséget jelenteni. A magyar gazdálkodók például még hosszú évekig alacsonyabb brüsszeli támogatást élvezhetnek majd, mint nyugati riválisaik. Sőt, az ilyen átmenetinek tervezett korlátozások elmúltával is igaz marad az, hogy uniós szintű gazdasági döntésekben Budapest súlya jóval kisebb lesz, mint például Berliné vagy Párizsé. Az EU-tagság az egyenlőtlen viszony ellenére céljának kell lennie a magyar külpolitikának, hisz az ország érdekeinek ez felel meg.

Aki kizárólag katonai értelemben használja a szövetség szót, annak látszólag nincs is dilemmája, mert a NATO mind az EU-országok nagy részét, mind az Egyesült Államokat magába foglalja. A helyzet azonban nem ilyen egyszerű. Két hete maga a NATO főtitkára mondta azt, hogy a szervezet elveszítheti jelentőségét, ha a nyugat-európai országok nem javítanak sürgősen hadseregeik ütőképességén. Ugyanebbe az irányba mutat az a tény, hogy mind több olyan amerikai vélemény hallható, miszerint az USA nem vállalna katonai konfrontációt Oroszországgal a hamarosan valószínűleg NATO-taggá váló balti országok határainak védelmében. Ezen eshetőség puszta felmerülése is a szervezet gyengülését mutatja. Nagyon is elképzelhető tehát, hogy néhány év múlva eljön az a nap, amikor az Észak-Atlanti Szövetség többé nem garantálja Magyarország védelmét. Ilyen esetben pedig Európa, amit Guy Verhofstadt belga miniszterelnök, az unió volt soros elnöke a minap katonai törpének nevezett, nem sok segítséget tudna nyújtani. Katonai értelemben tehát az USA fontosabb szövetségesünk, mint az Nyugat-Európa. Nem véletlen, hogy Orbán Viktor miniszterelnök múlt heti bostoni beszédében azt hangsúlyozta, hogy a közép-európai országok történelmi és földrajzi okokból fontosabbnak tartják az Amerikával ápolt jó kapcsolatokat, mint a kontinens nyugati felén lévők.
A szövetség politikai értelmezése állítja a legnehezebb dilemma elé a magyar külpolitikát. A valamelyest ellentétes gazdasági és katonai szempontok eleve komplikált helyzetet teremtenek. Az igazi nehézséget azonban az EU politikai heterogenitása okozza. Az unió ugyan deklaráltan a politikai integráció felé tart, egyelőre azonban egy nagyrészt gazdasági szervezet, amiben az önálló nemzetállamok megőrizték szuverenitásuk döntő többségét. Ezért amikor potenciális politikai szövetségesekről van szó, akkor nem az EU-ra, hanem annak meghatározó országaira kell gondolni.
Az unió négy vezető országa Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország és Németország. Franciaország hosszú évtizedek óta jó kapcsolatokat ápol Romániával és Szerbiával, két olyan országgal, amelyekkel hazánknak gyakran vannak külpolitikai vitái. A román–francia szövetség például olyannyira komoly alapokon nyugszik, hogy Bukarest még a hidegháború idején is vásárolt francia hadieszközöket. E két szomszédunk politikai elitjének frankofón beállítottsága továbbra is garanciát jelent arra, hogy Párizs kívánatosabb szövetségesnek fogja tartani őket, mint Magyarországot.

Nagy-Britannia hagyományosan távol tartja magát a kontinens, de különösen Közép-Európa ügyeitől. A brit politikai gondolkodásban a régiónk fontossága eltörpül a volt gyarmatokéhoz képest. Ezért nem igazán várható az, hogy London hazánkkal szorosabb szövetséget kíván kötni. A történelmi kapcsolatok jóval erősebbek Olaszország esetében. Róma azonban egyelőre azzal van elfoglalva, hogy magát a három „nagy” egyenrangú partnereként fogadtassa el. Utóbbiak ugyanis rendre kihagyják Olaszországot az unió fontos döntéseit előkészíteni hivatott egyeztetéseikből; legutóbb például a szeptember tizenegyedikei terrortámadásokra adandó válaszról szóló londoni megbeszélésekről. Számunkra sajnálatos módon az olaszok nincs elegendő befolyásuk az EU-n belül (az unión kívülről nem is beszélve) ahhoz, hogy hazánk rájuk támaszkodhasson külpolitikai ügyekben.

Az itt felsorolt államok közül természetesen Németország áll legközelebb hazánkhoz. A német politikusok többsége, elsősorban a déli és keleti tartományokból származók, hazánkat Európa szerves részének tekinti. Szomszédainkkal való vitáinkban meglehetősen nyitottak a magyar érvek felé, és sokkal inkább tudatában vannak Oroszország régióbeli jelentőségével, mint más nyugat-európai országok. Berlint nem annyira szándékai, mint inkább politikai mozgástere korlátozza abban, hogy egyes kérdésekben egyértelműbben álljon Magyarország mögé. Az Európai Unió megalakításának egyik fő célja ugyanis az volt: elejét venni annak, hogy Németország ismét a kontinens egyes számú nagyhatalmává váljon, vagy ahogy azt Kohl kancellár mondta, hogy „megmentse Németországot önmagától”. E gondolat öröksége mindmáig befolyásolja Berlint, és valamelyest megköti kezét potenciális szövetségeseinek támogatásában. Ez persze nem azt jelenti, hogy hazánknak ne kellene szoros kapcsolatot ápolnia Németországgal. Sokkal inkább azt, hogy fel kell mérnünk e politikai szövetség határait.

Az Egyesült Államoknak mint az egyetlen globális befolyással bíró nagyhatalomnak szüksége van szövetségesekre Közép-Európában is. Ráadásul hazánk és az USA viszonyában nincsenek olyan tényezők, amik eleve kizárnánk a szoros kapcsolatot. Miután az érdek, a képesség, és az elméleti lehetőség adott, Washington kívánatosabb politikai szövetséges lehet, mint akár Párizs, Róma, vagy London. A politikai szövetség kérdése tehát valójában „Németország vagy Amerika” dilemmát jelent. Szerencsénkre Németország az EU tagállamok közül az egyik legszorosabb viszonyt ápolja az USA-val. Ennek köszönhetően politikai értelemben hazánknak valahol az USA és Németország között érdemes elhelyezkednie, és mindig az egyedi helyzettől függően kell meghatároznunk, hogy melyik állásponthoz legyen közelebb.

Magyarországnak az EU tagjává kell válnia – ezt lehet akár úgy is mondani, hogy nekünk az unió a legfontosabb szövetségesünk. Védelmi és politikai érdekeink azonban e szervezeten belül a leginkább Amerika-barát országok sorába predesztinálják a magyar külpolitikát. Ez pedig azt fogja jelenteni, hogy diplomáciánknak jónéhány uniós országétól gyökeresen eltérő törekvései lesznek. Utóbbiakat tekintve Amerikának mindenképpen fontosabb szövetségesünknek kell lennie.