Kényszermunkások

A tekintélyes német lap, a Frankfurter Allgemeine Zeitung augusztus 22-i számában hosszú tudósítás jelent meg Barbara Wieland tollából A kancellári hivatalban senkinek sincs ideje azokra a németekre, akiket a háború után szovjet táborokba hurcoltak címmel.

Miután a cikk azt a Magyarországon sem ismeretlen jelenséget mutatja be, hogy a német baloldal különbséget tesz áldozatok és áldozatok között, ezért talán érdemes a történeti hátteret röviden felvázolva a írást részletesen bemutatni.

A cikk apropóját az a sikertelen kísérlet szolgálta, amikor az egykor németek lakta területekről elüldözöttek érdek-képviseleti szervezetei, a sztálinizmus üldözötteinek szövetsége, valamint a német munkaszolgálatosok munkacsoportja petíciót kívánt átadni Gerhard Schröder kancellárnak. Ebben szenvedéseik elismerését és egy humanitárius gesztus megtételét kérték a szövetségi kormánytól. Mint az egyik nyilatkozó, Franz Schneider hangsúlyozta: itt nem elsődlegesen anyagi kárpóltásról lenne szó, hiszen „ami történt, azt nem lehet jóvá tenni. De az elismerés gesztusát szívesen venném.” A kancellári hivatalból senki kívánta az írást átvenni, erre végül az épületet őrző határőrség egyik tisztje vállalkozott. Nem véletlen, hogy az eset után megkérdezett Christa Ludes rezignáltan úgy fogalmazott, az az érzése: a politikusokat és a hivatalokat nem érdeklik a német kényszermunkások, nem veszik őket komolyan. A munkacsoport nevében megszólalók becslése szerint a szovjet munkatáborba hurcoltak közül még mintegy félmillióan vannak életben, akik közül eddig mintegy százezer személlyel sikerült felvenniük a kapcsolatot.

Az írás szerzője egy Temes megyei, németbencseki sváb fiatalember és egy sziléziai, breslaui lány sorsán keresztül próbálta az olvasók számára közelebb hozni az elhurcoltak szenvedéseit. Erre annál is nagyobb szükség van, mert Németországban a sztálinizmus bűneinek feltárását, a német lakosság szenvedéseinek bemutatását nem ritkán azzal támadják, hogy relativizálják a nemzetiszocialisták rémtetteit és ezzel érveket szolgáltatnak a szélső jobboldalnak.

A szovjet kényszermunkatáborok az ország gazdaságának szerves részei volak, így a kellő számú munkaerő „biztosítása” a tervek teljesítésének elengedhetetlen feltételét jelentette. Többek között Szolzsenyicin híres, Gulag-szigetcsoport című regényében tucatnyi esetet jegyzett fel, ahol a letartóztatásoknak egyetlen indoka a táborok munkaerő-szükségletének biztosítása volt. Sztálin az 1943. november 28-a és december 1-je között megtartott teheráni konferencián már bejelentette, hogy az ország újjáépítésében korlátlan ideig igényt tart négymillió német kényszermunkásra. Ezt részben a háború folyamán szovjet hadifogságba esett 3,2 millió német katona fedezte, akik közül csaknem kétmillióan pusztultak el embertelen körülmények között. (1943-ig a szovjet fogságba esett német katonák alig 5 százaléka érte meg szabadulását. Jellemző, hogy a Sztálingrádnál fogságba esett mintegy kétszázezer katonából alig hatezren tértek haza.) Itt említendő meg, gyakran előfordult: szovjet tábornokok azzal magyarázták egy-egy városnak az előírtnál későbbi elfoglalását, hogy a ténylegesnél lényegesen nagyobb számú védőt jelentettek Moszkvának. A hiányzó hadifoglyokat ebben az esetben a városban összeszedett civilekkel pótolták, ez történt többek között Königsberg és Budapest esetében is.

A táborok munkaerőigényének másik forrása a szovjet csapatok németek lakta területre érkezése után nyílt meg a civil lakosság millióinak elhurcolásával. Ezt a folyamatot utólag legalizálják a potsdami konferencia 1945. augusztus 2-i határozatai a németek kelet-közép-európai kitelepítéséről. Ez a „rendezett és humánus áttelepítés” – amely mintegy 15 millió főt érintett – 2,5 millió halálos áldozatot követelt. Egyes államok, mint pl. a kisebbségeitől megszabadulni igyekvő Románia szívesen adta át jóvátételként a szovjeteknek többek között német nemzetiségű polgárait is. Csak Délkelet-Európából mintegy 165 000 német került így a szovjet táborokba. „Felszabadulásuk” után a Gulagra deportálták azokat is, akiket a megszálló hatóságok a Német Birodalomba szállítottak, hogy ott mezőgazdaságban, illetve a hadiiparban dolgozzanak. Azok a volt szovjet állampolgárok sem kerülhették el sorsukat, akiket a háború vége a nyugati megszállási övezetekben ért. Mert a brit és amerikai hatóságok – annak ellenére, hogy tisztában voltak sorsukkal – csaknem négymillió személyt szolgáltattak ki 1945–46-ban a Szovjetuniónak, köztük magas brit kitüntetéseket viselő orosz emigránsokat is.

A kényszermunkások helyzete 1948-tól kezdett javulni, ettől kezdve a táborokban a fejadagok legalább a létfenntartást garantálták. Az utolsók rabokat Konrad Adenauer 1955 moszkvai útját követően bocsátották szabadon.