Amerika hadba száll

A terror elleni küzdelem és az Irak elleni akció ismét a figyelem középpontjába állította azt a tényt, hogy az Egyesült Államok és leghuségesebb európai szövetségese, Nagy-Britannia másként vélekedik a háborúról, mint az öreg kontinens legtöbb állama.

Ezért az angolszász hatalmak cselekedeteinek megértéséhez hasznos lehet, ha röviden áttekintjük a XX. században miként viszonyult Washington és London a háború kérdéséhez.

Az angolszász államokban a XIX. század óta sajátos kölcsönhatás figyelheto meg idealizmusuk és érdekeik határozott érvényesítése között. Már az 1829-es Törökország elleni fellépését is elsodlegesen az Oszmán Birodalomban élo keresztények érdekeinek védelmével igazolta London. Társadalmi berendezkedésük felsobbrenduségébol kiindulva az angolszász elitek meggyozodése, hogy szinte vallásos küldetésük az egész világot megjavítani, civilizálni. Világosan ezt a felfogást jelzi McKinley elnök 1898-as képviseloházi beszéde, melyben a spanyol-amerikai háborúban elfoglalt Fülöp-szigetek jövöjérol hozott döntését – a szigetek megszállását – indokolta. Az isteni megvilágosodás azt a feladatot „rótta” Washingtonra, hogy „...az egész szigetvilágot birtokba vegye, nevelje, civilizálja a filippinókat és felemelje oket primitív állapotukból...”. Nem meglepo, hogy az éjszakai megvilágosodást követo napon az elnök eleget tett „neveloi” feladatának és utasítást adott a filippínók ellenállásának letörésére, mely óvatos becslések szerint is mintegy 200 ezer halálos áldozatot követelt. Hiszen e küldetéstudatból egyenesen következik, hogy aki zavarja vagy akadályozza ezt a nagyszeru munkát, nemcsak politikai vagy gazdasági értelemben vett vetélytárs, hanem maga a gonosz.

Ugyanez a dualisztikus kép – a világ árnyalatok nélkül jókra és rosszakra történo kettéosztása – jellemezte Bush elnök beszédét a szeptember 11-i terrortámadás másnapján. E felfogás tette, s teszi mindmáig lehetové, hogy gyakran csak a potenciális „nevelendoknél” vegyék észre a hibákat. Jellemzo, hogy miközben Seaton-Watson a történelmi Magyarország kisebbségeiért aggódott, addig „elkerülte” figyelmét az ír kérdés vagy az indián népesség csökkenése.
Ebben a szemléletben természetesen a gyozelem érdekében minden megengedett, hiszen a vereség a jó bukását jelentené, így a saját eroket mozgósítandó az ellenfél akár démonizálható is. Jellemzo, hogy az angolszász sajtó már az I. világháborúban is horrortörténetekkel tüzelte az olvasóit, mint például a német megszállók által levágott kezu belga csecsemok legendája, az az álhír, miszerint a központi hatalmak százezer számra gázosítottak el hadifoglyokat Szerbiában, vagy az a részletes beszámoló a brit hadifoglyok holttestének szappanként történo „újrahasznosításáról”. (A II. világháborúban e két utóbbi propaganda-hazugság következtében a koncentrációs táborokból megszököttek beszámolóit eleinte hitetlenkedve fogadták.) A hangulatkeltés e módszerei kísértetiesen hasonlítanak azokra a jelentésekre – az inkubátorból kirángatott kuvaiti csecsemok története -, melyekkel az 1991-es Irak elleni akcióhoz gyűjtöttek érveket. S az sem nélkülözi a tanulságokat, hogy ebben a hangulatkeltésben nemcsak sokadrangú bértollnokok, de olyan irodalmi nagyságok is részt vettek, mint például Rudyard Kipling, aki már 1915 elején követelte, hogy rekesszék ki a németeket az emberek közösségébol. Vagy Ernest Hemingway, aki leveleiben élvezettel részletezi, riporteri útja során miként „intézett el” 122 német hadifoglyot.

S ha a jó az abszolút gonosszal áll szemben, akkor természetesen minimális helye van a tárgyalásoknak, az igaznak – miként a keresztes hadjáratok idején – a totális gyozelemre kell törekednie. Ezért, ha szükséges, felülemelkedhet a nemzetközi jog eloírásain, mint az az antant hatalmak tették az I. világháborúban a semleges Görögország megszállásakor. S ebben a harcban már alig lehet helye a semlegességnek, mindenki köteles felsorakozni a jó oldalán. Sokat mondó Churchill felháborodása a II. világháborút követoen, hogy az évszázadokig angol gyarmatként kezelt Írország nem sietett London segítségére a Németország elleni küzdelemben. Jellemzonek tekintheto, hogy már 1917-ben nem a központi hatalmak vagy Németország a fo ellenfél, hanem antant- dokumentumok a német „szellem” kiirtását, a vesztes nemzetek „átnevelését” követelték.

Érdemes komolyan vennünk egy olyan személy tanúságát, aki két „szent háborúban” is meghatározó szerepet töltött be, Winston Churchillét. Aki emlékiratait a következo rezignált megállapítással zárta, miután a II. világháború leírására a legtalálóbbnak a szükségtelen jelzot találta: „Az emberi tragédia abban éri el csúcspontját, hogy mi százmilliók fáradozása és áldozata és az igaz ügy gyozelme után még mindig nem találunk békét vagy biztonságot, és hogy olyan veszélyek közepette találjuk magunkat, melyek rosszabbak, mint amelyeket leküzdöttünk.”