Fiacskáink szerencséje

Szerencsém volt, mondja az unokatestvérem, aki közelebb van a hetvenhez, mint a hatvanhoz, és családszerető ember. Ritkán látjuk egymást, ahányan vagyunk unokatestvérek, annyifelé sodródtunk a nagyvilágban. A kibocsátó ház küszöbét, anyai nagyapja házának falát megtapogatni, lánygyerekeinek megmutatni sok év után hazautazott Csantavérre Isztriából, amikor már puskaporos volt a levegő a Délvidéken, a Duna mentén. Hogy szerencséje volt, azt arra mondja, életmentő műtétet hajtottak rajta végre Rijekában. Fiume ez, az egykori magyar kikötőváros, mely azután olasz lett, s csak a második világháború után, de nem is 1945-ben, hanem csak 1948-ban került jugoszláv fennhatóság alá. Később már csak vízummal jöhetett volna haza a Bácskába onnan, Horvátországból, ahová fiatalon határok átlépése nélkül vetődött el. Holnap még több bonyodalom lesz errefelé a vízumokkal…
Most azért látogatott Pestre, hogy megkeresse a klinikát, ahol kisgyerek korában egy végzetesnek indult bőrfertőzésből kikúrálták. Akkor is nagy szerencséje volt, 1942-ben, amikor kiderült, hogy csak itt segíthetnek rajta. Éppen nem volt határ, Bácskából hipp-hopp fel lehetett utazni. Megmentették. Az orvos azt tanácsolta, hegyvidékre vigyék a gyereket. Ilyen meggondolásból indult el a család Csíkba, magukhoz véve legény apámat. Ő volt a száraz dajka, azért emlegették mindig ők ketten egymást annyit. Szerencsére akkor éppen oda sem kellett útlevelet váltani.
Élete kész regény, pedig – vagy talán éppen ezért – semmire sem vágyott jobban, mint a megállapodásra. Mindjárt úgy kezdte, hogy Zimonyban született, a magyar határvárosban, ahol a legdélebbi Hunyadi-emlékművön még ma is megmutatkozik a magyar címer helye. Erdélyből a háború után ruszinok szomszédságába keveredtek, vissza a Bácskába, a németektől már megtisztított Torzsára, amelynek egykori papja, mostanában hallottam, ma túlélő hittársai között akar gyűjteni a pravoszláv kézre hagyott lepusztult istenháza tatarozására.
Összeszámoltad, kérdezem, hány ország ez? Szerencséd, hogy mindig arrafelé kellett valahova mozdulnod, ahol nem húzódott határ. Pláne ha azt is hozzáveszem, nevet, hogy Bitolában, Macedóniában katonáskodtam, a szívemet még akkor, ott műtötték meg…
Amíg az országok egyben voltak, senki se tudhatta, mennyi kell majd egyszer a mindennapi szerencséből… Olyan volt a világ, mint a mesében.
Az ám, volt egy mese, jut eszébe, amit apádtól hallottam Erdélyben. Senki más nem mesélte. Egy mondatától mindig féltem, de hallgattam róla. A szegény emberről szól, aki nem tudja ellátni hat fiacskáját, ezért meg akar szabadulni tőlük. Először, másodszor csak hazatalálnak. Harmadszor elvesznek, s az emberevő házába vetődnek. Ott már nem törődnek semmi mással, csak szállást, vacsorát kapjanak, lefeküsznek az emberevő hat fia mellé lábtól, akik fejébe sapkát húz a házi szolga. Hazajön az emberevő, idegen szagot érez. Végigtapogatja a fejeket, s nyissz, levágja hat gyerekét, felfalja őket. Csakhogy előzőleg a legkisebb fiú fölébredt, és a sapkákat a testvérei s a maga fejébe húzta. A saját fiait pusztította el helyettük. Mikor felébred, éktelen haragra gerjed az emberfaló, de ők már túl járnak árkon-bokron. Csellel az aranyát is megszerzik, a hétmérföldes csizmáját is elveszik, s tehetetlenségében megpukkad. Mindig beleborzadtam abba, hogy nyissz, levágja. A szegény ember fiacskáit, ha elvesznek, soha senki nem kérte volna számon.
Szerencsére mindig ott van a legkisebb fiú, mondom. Ha a hat fiúcska hétfelé széled, amikor a háztól kiteszik őket, melyiknek járna azon az esze, hogy törődnie kell a testvéreivel? Lehet, hogy a mesebeli emberevők mind mások és mások, de egyben egyek: embereket falnak. Megjárhatta volna mindegyik.
Megkerestem a mesét. Aarne-Thompson mesekatalógusában a 327B jelzetet viseli, igen ritka, mindössze hat változatát ismerjük, Benedek Elek és székely tanár barátai gyűjtötték. A mese megvan.