Lelkek, sorsok, életek

„Azt szeretném, hogy legyen végre egy kis házunk. Azt szeretném, hogy – újra – párra találjak. Azt szeretném, hogy megleljem a nyugalmamat. Azt szeretném, ha a világ minden asszonyát szerethetném. Azt szeretném, hogy a gyerekeim meglátogassanak, elhozzák az unokáimat, és együtt örüljünk.
Szeretnék békében élni a párommal. Szeretnék egészséges lenni. Azt szeretném, hogy az enyéim egészségesek legyenek. Szeretnék hálával és alázattal meghalni, ha majd itt lesz az ideje. Szeretném, ha az unokám olyan jól bánna velem, ahogyan én bántam ővele. Szeretnék meggyógyulni. Szeretném biztonságban eltölteni öreg napjaimat. Szeretném – visszamenőleg is – megismerni életem értelmét.
Szeretnék a gyermekeimnek jó mintát nyújtani. Szeretnék boldog kismama lenni, szeretnék egészséges babát a világra szülni.
Szeretnék megbékélni a sorsommal, szeretnék belenyugodni abba, hogy el kellett veszítenem azokat, akiket szeretek. Szeretnék bizakodóvá válni. Szeretném, ha társam, támaszom lenne öreg napjaimra. Szeretném megtalálni a magam útját. Szeretnénk erőt, hogy továbbra is legyen bennünk kitartás ápolni, nevelni, szeretni egészséges és beteg gyermekeinket. Szeretnék egyetértésben élni testvéreimmel.
Szeretnék túljutni a válságos időszakomon, szeretnék újra kiegyensúlyozott lenni. Szeretnék önálló, szabad életet élni. Szeretnék csak azzal foglalkozni, aki, ami számomra fontos. Szeretnék a rászorulókon segíteni. Szeretnék felépülni a műtétemből, és újra teljes értékű életet élni. Szeretnék használható értékrendet adni gyermekeimnek ebben a rohanó világban.
Szeretném, ha a volt páromra már csak a kettőnk között élő szeretet emlékeztetne. Szeretnénk, ha képessé válnánk arra, hogy változtassunk az életünkön. Szeretnék tisztán látni saját életemben. Szeretnék megbékélni életemmel, sorsommal. Szeretném, hogy tisztán, őszintén tudjunk beszélni egymással. Szeretnék újjászületni végre. Szeretnénk – még – gyermeket.”
A fenti sorokat olvasóink írták az elmúlt évben, alighanem egyszerűen az egyedekből összetevődő emberiség – vagyis a maguk – nevében. Mi csupán annyit tettünk, hogy a tényeket, közléseket egy-egy kérésbe sűrítve egymáshoz szerkesztettük, és minden egyes kérést állító megfogalmazásba helyeztünk. Így minden egyes mondat csak az óhajtást tartalmazza.
Bajban, fájdalomban képesek vagyunk aprólékosan részletezni, fejtegetni, mi és hogyan rossz, ennek ki, mi és mennyiben oka, ránk milyen jelekkel érkezik a nehézség, mik a káros-kóros tünetek, amelyeket sorban vagy egyszerre el kell szenvednünk. S az aprólékos beszámoló végére odaillesztjük egyetlen mondatunkat: „Na, ettől szeretnénk végre megszabadulni, na, ezt, tovább, ha lehet, ne!”
Kedves Nemzet, kedves Emberiség, kedves Minden Ember! Gondold át azt is, mit szeretnél! Pontosan, apróra, tüzetesen vizsgáld végig, s tudatosítsd magadban, milyen lenne – milyen lesz – az, amikor jó lesz. Ahelyett – vagy legalább amellett –, hogy mit nem, azt is, hogy mit igen! Ha száz mondatot szenteltél a jajnak, áldozz legalább százat az óhajnak is! Azután fohászkodj, és kérd, hogy úgy legyen!
Nagyon fontos ez. Mert amíg csak a „nem szeretem”, „nem akarom”, a fenyegető jelen töltik ki a tudatunkat, addig szűken bimbózik a változás, nehezen sarjad a jó. A kedvezőre, a vágyottra is ki kell tárnunk a tudatunkat, a lelkünket, hogy képesek legyünk befogadni, ha jőni talál. Úgy is mondhatjuk, bennünk kell, hogy legyen a kívánt dolgoknak is a fészke, hogy amikor megérkezik lelkünk madara, legyen hová ültetni. Ültetni – vagyis, ahogy az értelmező szótár is sorolja – hellyel kínálni, méltóságba iktatni, életünk fáját, kedvünk virágát plántálni. Ne csak nem akarni tudjunk. Merjünk akarni, kérni! „Kérj, s megadatik.”
A fény ideje rövidül, a természet tetszhalott állapotba süllyed. A kinti világ mind sötétebb, s ez mindannyiunkat befelé fordulásra késztet. Lámpát gyújtunk a szobában, és fűtünk, mert kint a világosság is kevés, meleg sincs, helyette ködös hideg honol. „Csönd és hó és halál.” Ez advent, a meglassulás, a befelé irányulás ideje.
A várakozás, a halk, visszafojtott, izgalmas várakozás ideje ez, amikor számoljuk a napokat, hogy a téli napfordulón újra megtörténjék a csoda, a fény születése. A világ világosságának eljövetelére várakozunk. Adventus Domini – az Úr eljövetele. Arra várunk, hogy megint hosszabbodni kezdjenek a nappalok, hogy a remény bizonysággá érjen a hó alatt: a kemény jeget meg fogja olvasztani a ma még erőtlen, de már – tudjuk – élő nap egyre erősödő melege.
Kérjünk tehát! Amint mondani szokás, „gyermeki lelkülettel”: írjunk most levelet – legalább képzeletben – a Jézuskának, megszülető új napunknak, s mutassuk meg neki szívünk vágyát. Tisztán, dac és keserűség nélkül, akár a gyermekek. Készítsünk hívogató fészket otthonunkban (ez az adventi koszorú) és tudatunkban.
Kérjünk, s megadatik. De kérni nem is egyszerű (pedig sokszor úgyannyira teljesül, hogy már szinte megijedünk elfogadni…). Nos, akik már képesek kérni, mert megtapasztalták, hogy valóban adatik, foglalják imáikba mindazt, amiről addigi életük okán „biztosan tudják”, hogy „úgysem lesz semmi belőle”.