Testvér születik

A tornatanár vette észre legelőbb, hogy Danival valami baj van. A tizenkét éves fiú, aki addig első volt mindenben az óráin, egy ideje erőtlenül potyogott le a mászókötélről. Dani különben otthon nem panaszkodott, sápadtságát, aluszékony fáradtságát viszont a szülők is észrevették, és amikor a tanár szólt nekik, azonnal elvitték a fiukat orvoshoz.
Novemberben az utolsó vérvétel és csontvelőminta állapította meg a végső diagnózist: Dani előrehaladott fehérvérűségét, a csontvelőrákot.
Az orvosok megmondták a szülőknek azt is, hogy a kemoterápiás kezeléstől csak átmeneti javulás várható. A tudomány és a hit együttes reményei szerint a „majdnem biztos” gyógyulásra Daninak csak egy csontvelő-transzplantációval van esélye. A műtéthez pedig olyan donorra, akinek a sejtjeit befogadja a szervezete.
Nem találtak ilyen donort.
Sem a családban, sem a hasonló korú unokatestvérek között, a számítógépes adattár keresgélése is eredménytelennek bizonyult. Az idő vészes sürgetéssel haladt, eltelt a karácsony, majd következtek azok a hónapok, amikor Dani a gyógyszerektől megkopaszodott, s a szülőknek már a reggeli első mozdulatnál remegett a kezük.
Dani késői egyke volt. A házaspár már a kora miatt sem tervezett újabb gyermeket, egy éjszakai beszélgetés mégis eldöntötte, hogy testvére születik. Ez az egyetlen esélye annak, hogy a fiuk életben maradjon, mert az orvosok szerint a tesvéreknél (bár ez nem mindig van így) a legnagyobb a transzplantációhoz szükséges biológiai egyezés. Először az újszülött köldökzsinórjából vett vérminta igazolhatja ezt, amit később a testvér csontvelejéből származó átültetés követhet.
Dani harminchat éves anyja márciusban esett teherbe. A szülők a mama pocakját szeretettel simogató fiukat nem avatták be a boldog babavárás kétségbeesett, gyötrelmes „titkába”. Nem akarták, mert mit mondanának akkor neki, ha a köldökzsinórból vett vérminta mégsem igazolja az egyezést…?
Az ultrahang húgocska érkezését jelezte a türelmetlenül várakozó kisfiúnak. A szülők pedig, amikor Dani nem volt velük, egymást biztatták: sikerülnie kell az ő „kettős várakozásuknak”, reménykedésüknek abban, hogy két életért mondhassanak köszönetet.
Eszter november 12-én hajnalban sírt fel a szülőszobában. Három kiló negyven dekát mutatott a mérleg, odabent a mama is boldogan sírt, a folyosón az apa a fia kezét szorongatta.
Csak akkor, amikor megérkezett a köldökzsinórvér laboratóriumi eredménye Budapestről, ami teljes azonosságot mutatott, mondták meg Daninak a szülők: a húga világrajövetelével ő is esélyt kapott rá, hogy „újjászülethessen”.
Erre azonban még várni kellett. Eszterke véréből ugyanis egy speciális műszerrel csak a nyolc kilogrammos súlyhatárt elérve vehettek annyi mennyiséget, amiből a csontvelő felépítésére alkalmas sejtek nyerhetők.
Eljött ez az idő is, majd a sikeres műtéti bevatkozás napja, és Danit három hétig csak üvegfalon keresztül nézhették a szülők.
A mama szerint kislánya már megismeri a bátyját. Mosolyog és gőgicsél, ha Dani arcát látja. A miskolci családról a város gyermek-egészségügyi központjában (ahol a műtétet végezték) egy orvostól hallottam. Néhány módosítást leszámítva a történet igaz.