Gera Zoli esete a Ferencvárossal

Nem tudom, nem válok e nevetségessé, ha most harsányan és önfeledten örvendezek azon, hogy Gera Zoltán, a Ferencváros tehetséges csatára nemet mondott a pénz csábításának és maradt szeretett klubjában. Valamikor természetes volt a sportirányítók részéről a klubhűségre való hivatkozás, amikor megjelent a „csábító”, sőt az egyesületek vezetői a hazaszeretetre is apelláltak, amikor egy-egy világklasszis úgy érezte, az extrateljesítményéért valamivel tisztességesebb anyagi elismerés járna. Puskás Öcsi évtizedekig „hazaáruló disszidensnek” számított, Varga Zoltánt is megbélyegezték, amiért „orvul cserbenhagyta” a csapatát, és külföldön keresett boldogulást.
Persze, voltak a magyar sportnak bigott hívői is, akik halálosan komolyan vették a közvetlen környezetükhöz való görcsös ragaszkodást. Ilyen volt többek között Horváth Ferenc, a Szolnoki MÁV és a magyar válogatott egykori kapuvédője. A szolnoki portás őrizte 1947. május 4-én, a 87. magyar–osztrák meccsen a legjobbjaink hálóját, amikor is a Fradi-pálya lelátója két ponton leszakadt. Természetesen korának egyik legjobb hálóőrét számos NB I-es csapat megkörnyékezte, ám ő maradt hőn szeretett klubjában, mert – mint később elmondta – a vasút biztos kenyér volt számára. Nem felejtette el ezt neki a város, és haláláig köztiszteletnek örvendett a Tisza partján.
Más sportágból is kínálják magukat a példák az állhatatosságra: B. Nagy Pál olimpiai bajnok párbajtőrvívót 1960-ban maga Csanádi György, akkori közlekedés- és postaügyi miniszterhelyettes invitálta a BVSC-be, jó anyagi lehetőségekkel és egyetemi felvétellel is kecsegtetve. A sportember azonban hű maradt Szolnokhoz és a MÁV egyesületéhez.
Mára mintha divatjamúlt értékekké váltak volna ezek a vonzalmak: a játékosok jönnek-mennek határokon át, nemrég éppen egy olyan belga csapat meccsét láttam, amelyben egyetlen „bennszülött” kergette a labdát az importált sztárok között. Hogy, hogy nem, még így is gólt szerzett az „egyke”, pedig aligha lehetett könnyű számára az idegen környezet. Gera Zoli minderre a dilemmára, amit eddig felsoroltam, így reagált: „Van, aki hülyének tart, és van, aki megölel.” Nem tagadom, én azok közé tartozom, akik nem tartják hülyének a tehetséges ifjút, és igazán boldog vagyok, hogy az Üllői úton láthatom.
Esete kapcsán azonban néhány dolog feltétlenül elgondolkodtat. Azt mondják az „okosok”, a fiatal játékos fejlődése idehaza nincs biztosítva. Azt azért mondjuk el halkan, hogy miközben évek óta folyamatosan vándorbotot fognak azok a focistáink, akikben a tehetségnek csak a szikrája is megvillan, nem a mieink nevétől hangos a nemzetközi labdarúgó közélet. Azok, akik hazasompolyognak bukottan, jóval többen vannak, mint akik állják a kőkemény kihívás próbáját. Egyszóval egy külföldi szerződés még nem garancia semmire. Hogy aztán az eurokonform licencek mikor kezdenek a hazai stadionokban is „termelőerővé válni”, tudja a jó ég! Mindenesetre ideje lenne azt hallani, hogy egy Gerához hasonló csiszolatlan gyémánt a hazai mestereknél is jó kezekben van. Talán többet érne, mint a szerződésekben kialkudott tekintélyes summa. Mert vonzerő egy-egy olyan neves iskola is, melyben kitüntetésszámba megy diákoskodni! Példának felemlegethetnénk a kajak-kenu sportágat, ahol évtizedek óta kenterbe verjük a világot, és a „bölcsek kövét” egymásnak adják generációkon keresztül a szakemberek. Nem kell szégyenkeznünk a medencék környékén sem: férfi- és női pólósaink, úszóink a szakma „pápáinak” hozzáértéséből profitálnak immár évtizedek óta.
Volt nagy korszaka a magyar labdarúgásnak is, amikor nemcsak a zsonglőrökről beszélt a futballvilág, hanem trénereink nevét is betéve tudták Dél-Amerikától Skandináviáig. Említhetnénk Ádler Zsiga bácsit, aki Papp Lacit segítette három olimpiai bajnoki címhez. Súlyemelő sportunk fénykorában a versenyzők népszerűségével vetekedett Orvos András mesteredző ismertsége. Alighanem akkor kezd halványulni egy-egy sikeres sportág fénye, amikor a mester lejjebb teszi a mércét. Ha a fociban a sok beszédet a hasznos cselekvés váltja majd fel, biztos, hogy jönnek az eredmények. És akkor talán számon lehetne kérni a klubhűséget – és (ne adj’ Isten) még a hazaszeretetet is.