1956 arcai: Fehérváry István a börtönsorsról

Börtönvilág Magyarországon és Szovjetvilág Magyarországon: dokumentumkönyvek Fehérváry István munkásságáról. Fehérváry István 1945-ben repülős hadnagyként amerikai hadifogságba esett. Részt vett a magyar katonai ellenállási mozgalomban, emiatt 1949. december 1-jén 15 év kényszermunkára ítélték. A ma 77 éves író, a Politikai Elítéltek Közösségének elnöke, életének jelentős részét magyar börtönökben és emigrációban töltötte. 1990 óta itthon él.

– Mikor és miért ítélték el?

– Szervezkedés és hűtlenség, valamint idegen hatalmakkal való kapcsolattartás volt a vád. 1949. február 9-én a szovjet KGB rabolt el Bécsből, és először Badenben, a KGB főhadiszállásán ítéltek el húsz évre, majd kiadtak a magyaroknak. Végigjártam a Vilma királynőt, a Katona Politikai Osztályt, a Margit körúti fogdát, a Markó utca börtöneit, végül 1949. december 1-jén, a születésnapomon tizenöt év kényszermunkára ítéltek.

– Miért volt Bécsben?

– Ennek az előzménye az volt, hogy 1948. augusztus 7-én letartóztatták Hadvári Pál ezredest, aki a legnagyobb létszámú és legszervezettebb katonai ellenállás vezetője volt. Akkor én már a műegyetemen tanultam, és kapcsolatba kerültem a Nyugatról jövő futárokkal, akik a Magyar Harcosok Bajtársi Közösségétől szállították a híreket, ugyanakkor más jelentéseket, mint például a szovjetek felvonulási tervét vitték vissza megbízóiknak. Szerte az országban ellenállási gócok alakultak ki. Valószínűleg elárulták a szervezkedést, amikor egy autóbaleset miatt Hadvári kocsijában olyan iratokat találtak, amelyek egy szovjet–magyar katonai együttműködésről szóltak.

Az iratokban a Magyarországra érkező szovjet katonai szállítmányok adatai is szerepeltek. Ezek a dokumentumok Lovász Elemértől, a MÁV főintézőjétől származtak. Több embert letartóztattak, de őket, kettőjüket gyorsított eljárásban, egy hónap alatt elítélték és kivégezték. Egyébként a Hadvári-perben kivégeztek öt embert, tizenöt személyt pedig átadtak a szovjet hadbíróságnak. Őket húsz-huszonöt év kényszermunkára ítélték. Vorkutára, a szibériai szénbányákba kerültek. Összesen ötven embert ítéltek el.

– Ekkor önt még nem fogták el?

– Én akkor vidéken dolgoztam mint mérnökhallgató. Nyár végén jöttem vissza a műegyetemre beiratkozni. Szerencsémre a portárs rendes ember volt: amikor meglátott, félrehúzott és csak ennyit mondott: az Isten szerelmére, tűnjön el, hetek óta fönt ülnek az ÁVH-sok. Erre nem volt más választásom, elutaztam Mosonmagyaróvárra, átléptem a határt és Bécsbe mentem. Itt felvettem a kapcsolatot az Magyar Harcosok Bajtársi Közösségével, és Dózsa Attila volt páncélos hadnaggyal folytattam tovább a szervezkedést. Így aztán a szovjet KGB és az ÁVH közösen, egy Marinka nevű agent provocateur útján kicsalt bennünket a bécsi Déli pályaudvarra, ahonnan elraboltak.

– Ez akkor nem koncepciós per volt?

– Nem. Ellenállási, politikai, dupla nullás per volt. El voltunk zárva a külvilágtól, vádiratot nem láttunk. Dr. Jónás volt a tanácselnökbíró, aki 1956-ban, félelmében öngyilkos lett. A vádat Alapi népügyész képviselte. A legfőbb vád a Szovjetunió elleni kémkedés volt, de vádoltak a műegyetemisták és volt katonatársaim beszervezésével, valamint azzal, hogy részt vettem a Nyugatról jött futárok kiképzésében. Tizenöt év kényszermunkára ítéltek. 1956 októberében szabadultam.

– Az bizonyos, hogy a terror, a kivégzések, a kínzások, a megaláztatások hozzájárultak a forradalom kirobbanásához. A Börtönvilág Magyarországon című könyve ezt a rettenetet idézi fel.

– Az embereknek kevés fogalmuk volt arról, hogy az ÁVH és a katonapolitikai osztály milyen módszerekkel dolgozott.

– A leírások annyira hiteleseknek tűnnek, mintha a kivégzéseken is ott lett volna.

– A kivégzéseken nem voltam jelen. A kisfogházban a zárkám falának egyik oldala határolta be azt az udvart, ahol a kivégzések történtek. Az ablakon keresztül hallottuk a kiáltásokat, hallottuk azt, mit mondott a tanácselnökbíró, és mit mondott az ügyész. Ezek az emberek hihetetlen bátorsággal haltak meg. Utolsó szavaik ezek voltak: „Isten mentse meg Magyarországot”, „Hazámért éltem, és azért halok meg”. Nem szidták a bírókat, nem szidták az ítéletet. Legtöbbjük a „Keresztény Magyarországért áldozom az életemet!” kiáltással halt meg.

– Kik voltak ezek az emberek?

– Középosztálybeliek: jegyzők, tisztviselők, mérnökök, munkások, katonatisztek, diákok.

– Hány embert végezhettek ki 1945-től 1956-ig Magyarországon?

– Körülbelül 337 embert küldtek a halálba. Nemrégiben tizennégy ember kivégzésének dokumentumait fedeztük fel, az ő nevüket is felvéssük a Mementó emlékműre.

– Kikkel ült együtt, akiket aztán kivégeztek?

– Nagyon sokan elmentek mellőlem.

– Olvastam például a Dőry Pál és társainak hűtlenségi perét, a Rödiger–Pongrácz-ügyet, Mindszenty hercegprímás perét, a pócspetri ügyet, és még sorolhatnám.

– Rödiger Miklóssal, a Mahart vezérigazgatójával együtt ültem, őt kivégezték. Magasházy Ödönnel, a csepeli Weiss Manfréd Művek vezérigazgatójával is egy cellában voltam, őt kivégezték. Olyan népszerű volt a munkásság körében, hogy munkásküldöttség jött a kegyelemért. A gyáróriás vezetését mindjárt Bíró Ferenc elvtárs vette át, aki Rákosi testvére volt. Aztán Prettenhoffer Jenő bácsival is ültem egy darabig, a Győri Vagongyár népszerű főmérnökével, aki nagy szerepet vállalt a háború után a gyár újjáépítésében. A Margit körúti katonai bíróság Radetzky-tanácsa halálra ítélte. Az utolsó pillanatig sem tört meg. Három apró gyermek maradt utána árván. Nem lehet őket elfelejteni. A magyar értelmiség színe-javát kivégezték.

– Végig kellett nézniük egymás kivégzését?

– Háromfajta kivégzés volt. Az egyes, amikor egy embert végeztek ki. A többes, amikor kettő–öt emberen hajtották végre az ítéletet. A harmadik kivégzési fajta a statáriális kivégzés volt. Amikor egy emberen hajtották végre az ítéletet, akkor arra ébredtünk fel, hogy ácsolják a bitót.

<b<– Mindig új akasztófát állítottak?

– Mindig. Amikor az orvos szakértők a kivégzés után megállapították a halált, a kivégzettet levették a bitófáról, jó esetben egy ácsolt fakoporsóba tették, és legtöbbször éjjel vitték ki a 298-as és a 301-es parcellák temetői falához. Nem a temetői főkapun vitték be a holttesteket, hanem átdobták a falon. Majd az ott várakozó legények a kivégzett lábára drótot kötöttek, és behúzták a megásott gödrökbe. Rálapátolták a földet, a sírt a földdel egyenlővé tették jel és halom nélkül. Előfordult az is, hogy mélyebb gödröt ástak, abba beledobták az első holttestet, majd egy kis földet lapátoltak rá, és rátették a következő halottat.

A többes kivégzésnél ez úgy történt, hogy az ötödrendű elítéltnél kezdték a kivégzést, és ezt végig kellett néznie a negyed-, a harmad-, a másod-, és az elsőrendű halálra ítéltnek. Az elsőrendű vádlott végignézte mind a négy társa akasztását. Ha statáriális volt az ítélet, akkor huszonnégy órán belül végre kellett hajtani. Volt, amikor délután lezárták az udvart, ácsolni kezdték az akasztófát, és mi tudtuk, hogy kivégzés lesz.

– 1945-től 1956-ig melyek voltak a leggyakoribb vádak?

– Koholt vádak voltak: kémkedés és a nyugati hatalmak javára elkövetett adatszolgáltatás. De gyakori volt a néphatalom elleni szervezkedés vádja is.

– A börtönvilág az ön számára mit jelentett? Embernek számított?

– Nézze, mi számok voltunk. 1950-től 1954-ig, amikor a gyűjtőfogházat az ÁVH felügyelte, minket négy évig hermetikusan elzártak a külvilágtól. Se levél, se telefon nem érkezhetett, se látogató nem jöhetett be hozzánk. Bánkúti volt a börtönparancsnok, aki részt vett a kínzásokban és az agyonverésekben. Mindig azt mondogatta: Az egyetlen problémám magukkal kapcsolatban, hogy ha kinyírjuk magukat, akkor honnét kerítek egy vödör meszet mindenkire?

– Ez volt a legnagyobb gondja?

– Ez, de a meszet azért mindig beszerezte. Aztán később felelősségre vonták valamiért, ő is bekerült a börtönbe, de nem merték közénk berakni. Félelmében a másik cellából ordított: „Mindent Péter Gábor parancsára tettem!”.

– Önnel hogyan bántak?

– Mivel szökést kíséreltem meg, három napra bezártak egy karcelba. A karcelban csak állni lehet, a szemembe világított egy óriási lámpa, három nap után majdnem megvakultam. A reggeli egy tea volt és a kenyéradag, más semmi. A cipőt le kellett vennem, mezítláb álltam ott februárban. A Katpolnál lent a pincében a verések napirenden voltak. Berkesi András, hazánk koronázatlan írója volt a kihallgatórészleg parancsnoka.

Nagyon brutálisan bántak velünk. Engem az első kihallgatáson egy bokszolóval verettek agyon, a szoba egyik sarkából a másikba repültem. Amikor összeestem, a lábamnál fogva kihúztak a lépcsőn a liftig, a fejem kopogott a lépcsőfokokon, és csak a cellában tértem magamhoz. A zárkában nem volt más, csak egy vaspriccs, a kövezetet naponta háromszor fel kellett mosni. A zárkában ötünkre volt két csajka, a beadott élelmet így osztottuk szét. A kulcslyukon ki tudtunk nézni, és láttuk, hogy amikor hozták a kávét, az őrök, mielőtt beadták, beleköptek. Ilyen volt a börtönvilág Magyarországon.

– A gyűjtő után hová vitték?

– A váci börtönbe kerültem. 1954-ben valamivel jobb lett az életünk. Nagy Imre beszéde sokat jelentett. Az internáló táborokat feloszlatták, Péter Gábort és vezérkarának nagy részét letartóztatták. Ez belülről megbolygatta az ÁVH fegyelmét, és lassan rájöttek arra, hogy mi nem vagyunk fasiszták, megenyhült a légkör. Három és fél év után megengedték, hogy levelet küldjünk szeretteinknek, hogy élünk. Édesanyámmal 1949 óta először találkozhattam, amikor meglátogatott.

– A tizenöt évet mégsem kellett letöltenie, hiszen jött a forradalom.

– Az megváltás volt. Nem lehet elmondani, hogy bennünket miként ért, milyen felszabadulás volt az nekünk.

– Ön szerint ez a politikai és fizikai terror robbantotta ki az 1956-os forradalmat?

– Szentül meg vagyok győződve róla. 1956-ig több mint kétszázezer ember volt letartóztatva, börtönre ítélve, internálva, kitelepítve, kényszermunka-táborokban. Ezeknek az embereknek a hozzátartozói nem voltak a rendszer hívei, tudtak a szenvedéseinkről és terjesztették, hogy milyen a kommunizmus igazi arca. De az egész ország meg volt félemlítve és az embereknek lassan elegük lett ebből.

– Mikor engedték szabadon?

– A forradalom kitörése előtt néhány nappal. Kijelöltek egy tartózkodási helyet számomra, Mohácsot, mivel a bátyám ott volt gyermekorvos. Október 25-én megalakítottuk Mohácson a forradalmi bizottságot. Nagygyűlést tartottunk a hősi emlékműnél, és a város ávéhás tisztjeinek bocsánatot kellett kérniük a tömeg előtt a bűneikért. Megszerveztük a nemzetőrséget Mohácson és a környező falvakban. Három teherautó élelmiszert küldtünk fel a fővárosba. Közben eldöntöttük, hogy felmegyek Budapestre és felveszem a kapcsolatot a forradalom vezetőivel.

A fővárosban a volt börtöntársaimmal megalakítottuk a Politikai Foglyok Országos Szövetségét a Benczúr utcában. Régi rabtársammal, Szalay Lórival katonai egységet szerveztünk Kispesten. Akkor még nem gondoltuk, hogy a szovjetek vissza fognak jönni, valóban úgy látszott, hogy a forradalom győzött. A sokat emlegetett szabad világ közben biztatott bennünket, a Szabad Európa folyamatosan mondta, hogy „bármi lesz, ott állunk mellettetek” – egyszóval ígérgettek. Óriási csalódás volt, ami aztán történt. Én, aki sohasem sírtam, ha vertek, ha éheztettek, elbőgtem magamat, amikor kiderült, hogy magunkra hagytak bennünket az amerikaiak, a Nyugat. Becsaptak.

– November 4-e után mi történt önnel?

– Váratlanul ért bennünket a támadás. Arra következtetésre jutottunk a huszonöt tagú nemzetőrségünkkel, hogy géppisztolyokkal nincs értelme ellenállni a szovjet páncélosoknak. Nem tudom hogyan és honnan, de már november 5-én a városban voltak az első szovjet páncélosok. Mongol arcú emberek kérdezték Mohácson az emberektől, merre van Szuez? Ismét felmentem Budapestre, ahol több rabtársamtól megtudtam, hogy sokan Nyugatra mentek. Ők is készülődtek, mert tartottak a megtorlástól. Újra visszamentem, de már november végén özönlöttek a jugoszláv határ felé a menekülők. Eleinte még én is segítettem a csoportokat a Mohácsi-sziget útvesztőin átvinni Jugoszláviába. Végül nekem is menekülnöm kellett.

– Miért?

– Anyám telefonált Budapestről, hogy meneküljek, mert a lakásunkon már négyszer kerestek az ÁVH-sok, körözést adtak ki ellenem. Könyörgött, hogy szökjem meg, mert szörnyű dolgokat lehet hallani a megtorlásról. Ezek után, búcsúzás nélkül, először vonattal felmentem Pestre, onnan rögtön tovább mentem Mosonmagyaróvár felé. Az osztrák határ előtt Levélnél egyszercsak megállt a vonat.

Kinéztünk: körbevettek bennünket géppisztolyos ÁVH-sok és a szovjetek. Mindenkit leszállítottak a vonatról, és betereltek bennünket a mosonmagyaróvári várba. Voltunk vagy hatszázan. Az egyik őrtől megkérdeztem: mi lesz velünk? Azt válaszolta, hogy a következő napokban teherautókkal bevisznek bennünket Győrbe, ott leigazolnak bennünket, akinek lesz papírja, azt elengedik, akinek nem lesz, az megy a börtönbe. Én akkor már elhatároztam, hogy engem élve többet nem visznek vissza a börtönbe.

– Mi történt ezután?

– Lent voltunk a földszinten, ahonnan sehová sem lehetett menni. Az emeleten volt egy vécé, amelynek az ajtaja nyitva volt. Éjszaka egy debreceni diákkal felosontunk, az ülőkéről felhúzódzkodtunk a bukóablakhoz, amelyen éppen kifértünk. December 13-a volt. Esett a hó, és én fejjel lefelé kiestem, de szerencsémre a földre már a talpamra érkeztem. Az udvar tele volt szovjet gépkocsikkal, és mi alattuk kúszva eljutottunk a kerítésig. Egy kicsit vártunk. Csend volt, keresztülmásztunk a drótkerítésen, és már az utcán voltunk. Gyorsan egy kapualj alá húzódtunk, de a kutyák éktelen ugatásba kezdtek. Egyik kertből a másik kertbe menekültünk, amíg megpihenhettünk ott, ahol nem volt kutya. Végül egy kórházi ápolónő elbújtatott bennünket. Az ő segítségével jutottunk el egy tanyára, három kilométerre a határtól, ahonnan aztán éjszaka az őrtornyok között átszöktünk Ausztriába.

– Ausztriában befejeződött az ön számára 1956?

– Egyáltalán nem. Amikor Ausztriába értem, találkoztam rabtársaimmal, többek között Tollas Tiborral, és megalakítottuk a Nemzetőr című emigrációs újságot. Ennek a révén kezdődött az újjászerveződés. Alakítottam egy ellenálló csoportot, de arról mindenkit lebeszéltem, hogy hazamenjen, mert tudtam, mi vár rájuk otthon. Közben lejártam a magyar menekültek lágereibe föltérképezni azt, hogy kik jöttek át és kik hajlandók terjeszteni, népszerűsíteni a forradalom eszméit a világban.

Propagandaanyagokkal láttam el a magyarokat, kapcsolatba kerültem az amerikaiakkal és az angolokkal is, akik hajlandók voltak bennünket támogatni. Újjászerveztük a kint élő magyarok kulturális életét. Megalakult a magyar menekültekből álló szimfonikus zenekar Rozsnyai Zoltán karnagy vezetésével, csatlakozott hozzá az osztrák filharmóniai szövetség. Október 23-án, az első évfordulón gyönyörű ünnepséget rendeztünk az osztrák Zeneakadémián. Három év múlva úgy láttuk, hogy nem ajánlatos továbbra is ilyen közel maradni Magyarországhoz, annál is inkább, mert az én példám is mutatta, hogy néhányunkat ismét elrabolhatnak. Így az egész társaság áttelepült Münchenbe.

– Ön is elment?

– Én nem. Ausztriában alapítottam egy vállalatot, amely műanyaggal és betonragasztással foglalkozott. A schwechati repülőtéren volt nagy munkám, a vasútnak építettem alagutakat. Ötven munkással dolgoztam, természetesen főként magyarokkal, akiket a lágerben toboroztam. Ez így ment 1966-ig. Amíg Ausztriában éltem, minden év október 23-án tiltakozó kirándulást szerveztem nemzeti színű zászlókkal az Andau faluhoz, közel a magyar határhoz.

Ugyanis itt, a Lajtán keresztül néhány gerendán át menekült a legtöbb magyar. Ilyenkor a határ túloldalán riadóztatták a magyar határőrséget, mi elénekeltük a magyar Himnuszt és lobogtattuk a magyar zászlót. Közben megnősültem, elvettem egy amerikai lányt feleségül, aki magyarimádó volt, történész. Mitcher, a világhírű amerikai író irt egy könyvet erről a menekülésről, amelynek címe The bridge of Andau. Született két gyerekünk is, akik ma már 30- 40 évesek, de folyékonyan beszélnek magyarul.

– 1966 után merre vette útját?

– Meghívtak Marokkóba, Tangerbe egy nemzetközi iskolába. Elegem volt már a szervezkedésből és láttam, hogy reménytelen tovább folytatni a küzdelmet. Kádárt a Nyugat szalonképessé tette, és utazgatott mindenfelé, Rómába, Párizsba. Úgy éreztem, hogy a magyar ügynek vége van. Megmaradtam a Nemzetőr külső munkatársának, de Marokkóban, a nemzetközi iskolában mint igazgatóhelyettes dolgoztam tovább. A zaklatott bécsi élet után Tanger földi paradicsom volt. Ott éltünk három évig, aztán meghívtak az Egyesült Államokba, Santa Fébe, New Mexikóba, az államok harmadik legrégibb college-ébe, egy szuper iskolába, a diákügyek igazgatójának.

Ekkor elkezdtem gyűjteni az anyagot a szovjet rendszerekről, a bolsevizmusról, az önkényuralomról, a börtönvilágról, 1956-ról. Egyik könyvem jelent meg a másik után. Angol nyelven megírtam a Varsótól Szófiáig című történelmi könyvemet, amelyet hatvanhárom amerikai egyetemen használtak tankönyvnek. A Hosszú út a forradalomig című könyvemben feldolgoztam 1956-ot, a saját életemen keresztül.

– Mikor döntötte el, hogy hazajön?

– 1989-ben hazajöttem a temetésre. Addig se vízumot, se engedélyt nem kaptam, hogy beléphessek hazám földjére. 1973-ban anyámnál még házkutatást tartottak, hogy nem jöttem-e titokban haza. Végül is 1990-ben felvettem a kapcsolatot Fónay Jenővel, és elhatároztuk, hogy alakítani kell egy olyan szövetséget, amely 1945 és 1956 politikai üldözötteinek méltó emléket állít. Ez lett a Politikai Elitéltek Közössége, amelynek elnöke lettem. Fónay Jenő pedig a Politikai Foglyok Országos Szövetségét alakította meg, amely az 1956 utáni üldözöttekkel foglalkozik.

– Mit akart a Politikai Elítéltek Közössége elérni?

– Egyrészt, hogy a kivégzett, mártírhalált halt rabtársaimnak emléket állítsunk. A 298-as parcellát rendbehoztuk, és egy hősi temetőt hoztunk létre, emlékművel. Székelykaput is állítottunk, mindezt saját erőből. Aztán megépítettük a Mementó emlékművet, a Petőfi híd budai hídfőjénél, amelyre felvésettük a több mint háromszáz kivégzett sorstársunk neveit. A második feladatunk az volt, hogy próbáljuk összetartani volt rabtársainkat és segítsünk azokon, akik segítségre szorulnak. Külföldön élő barátaink adták először össze a pénzt, majd az Orbán-kormány juttatta az első jelentős segítséget. A harmadik feladatunknak azt tartottuk, hogy könyvekkel, dokumentumokkal, előadásokkal feltárjuk ezt a szörnyű korszakot, hogy az ifjúság is tudja mi történt itt. Ne a reformkommunisták mondják meg múltunkat.

– Ha visszagondol az életére, nem bánta meg, amit tett? Talán nyugodtan élhetett volna, szenvedések nélkül.

– Nem bántam meg. Ha a jó Isten még egyszer megengedné, hogy fiatal legyek, újra elölről kezdeném. Két okból. Ilyen volt a neveltetésem. A szüleim és a tanáraim is úgy neveltek, hogy a magyar népet, Magyarországot szolgálni kell. Ezt a szolgálatot kötelességnek éreztem. A másik része a dolognak, hogy a nyolc év alatt, a börtönben ismertem meg igaz magyar embereket, hősöket, akik képesek voltak feláldozni az életüket. Bajtársi, testvéri szellem hatott át bennünket. Ezért folytattam a magyar ügyért később a küzdelmet, amit ma sem hagytam abba.