A halál előtt nincs tilos jelzés

Egy hete Siófok mellett egy német turistabusz a tilos jelzés ellenére a száguldó gyorsvonat elé hajtott, és darabokra zúzódott. A MÁV illetékesei azóta megígérték: félkarú sorompókat állítanak üzembe hazánk legveszélyesebb vasúti átkelőhelyeinél, s a munkát a Balaton mellett fogják elkezdeni. A balesetben elhunytak hozzátartozóit ez aligha fogja kárpótolni.

Síri csend fogadta az ütközés helyszínére érkezőket – ezt hallottam a mentősöktől és a tűzoltóktól –, s abban a pillanatban ez volt számukra a legijesztőbb. Ők ugyanis tudják: ha egy tömegszerencsétlenséget követően sokan jajveszékelnek, akkor több a túlélő, sok embert meg lehet menteni. Siófokon alig néhányan nyögdécseltek.

– Mi érkeztünk elsőként a helyszínre – mondta Mészáros Csaba főtörzsőrmester. – Ez nem különösebb érdem, hiszen a tűzoltólaktanya alig másfél percnyire van a Darnay tértől, ahol a baleset történt. Utánunk hamar megjöttek az első mentők is, később a rendőrök. Ők indultak a legmesszebbről. Nekünk másfél percnyi vonulás alatt kellett felkészülnünk a feladatra. A szolgálati rend szigorú és következetes, arra hagyatkozhatunk, ezért aztán soha sincs kapkodás, mindenki tudja a dolgát. Most is tudta.
A halottak mellett elrohantak, s kevésszer kellett mérlegelniük, hiszen ha valakinek hiányzik a feje, akkor a helyzet egyértelmű. Kutatták az élőket, az épnek látszó testeket, a még lélegzőket, pulzust kerestek, füleltek. Kétszáz méteres távon, roncsok, emberi testrészek között.

Horváth János mentő-szakápoló így emlékezett az első percekre:

– Miután odaértünk, kialakítottam a parkolóban a mentés központját, és megkezdtem a fölmérést, hogy mivel állunk szemben. A tűzoltók már dolgoztak, azonnal tudtuk, miképpen kell együttműködnünk. Hozták is az első megtalált élőket, majd a többit. A helyszíni lehetőségekhez képest állapotukat stabilizáltuk. Jelentettem a központba, hogy nagy a baj. Onnan értesítették a kórházakat, a mentőállomásokat. Több kórház jelezte a fogadókészséget, megjött a mentőhelikopter, megérkeztek a rohamkocsik, de már nem sok dolguk maradt. Nagyon hamar végeztünk, kevés volt a túlélő.

– Két sofőr kollégával, akik közül az egyik véletlenül járt arra, és a tűzoltókkal együtt nagyrészt mindent megoldottunk, amit lehetett, és elszállításra kész volt az összes életben maradt sérült, alig több mint negyed óra alatt – tette hozzá Szaller János mentő-ápoló, aki akkor éppen szabadnapos volt, véletlenül vette hírét a történteknek, és azonnal a helyszínre sietett.
Öten a mentőautókban, a helikopterben és a kórházban haltak meg. Huszonnyolc ember pedig az ütközés pillanatában azonnal elhunyt, velük nem foglalkoztak, csupán a halál beálltát állapították meg.

– A tetemekkel kapcsolatban csak nekünk jutott feladat – mondta Mészáros Attila törzsőrmester. – A műszaki mentés és a halottak felkutatása, egybegyűjtése a tűzoltóságra tartozik. Igyekeztünk összerakni a maradványokat, s közben ügyeltünk az ott lévő sértetlenekre, kiürítettük a vonatot, eligazítottuk az embereket. A legtöbben csak azt kérdezgették, hogyan jutnak el az állomásra. Pánik nem tört ki. Döbbent csend volt.

– Olykor találkozunk néhány halottal, ez már csak egy ilyen hivatás – elmélkedett Papp Lajos őrmester –, de ilyen durva esetre, ennyi összezúzott, alig fölismerhető emberi maradványra semmiképpen sem lehet fölkészülni.

– Mit éreznek ilyenkor a helyszínen?

– Nem sok mindent – felelt a nem először hallott kérdésre Mészáros főtörzs. – Ott még nincsenek érzelmek, csak tetemek és élő emberek. És persze feladat, amit el kell végezni. Ha nem így volna, a tűzoltó sírva fakadna, öszszeroskadna. Hanem utóbb, másnap, harmadnap…
Ugyanígy beszélt Kovács Zsolt, a siófoki mentőállomás főorvosa, aki társainál néhány perccel később érkezett a Darnay térre, s látta, hogy ott minden úgy zajlik, ahogyan ilyenkor a dolgoknak történniük kell. Nem igyekezett átvenni az irányítást, hanem Horváth Jánost meghagyva kárhely-parancsnoki tisztében, beosztottjának alárendelve küzdött az élőkért:

– Aki beleéli magát a helyzet szörnyűségébe, nem tud dolgozni ilyenkor. Kialakul bennünk valamiféle csőlátás, csak az elvégzendőkre, a következő lépésre összpontosítunk. Közben a tudatalattiban persze elraktározódik sok minden. Különösen a gyermekhalál hagy mély nyomokat bennünk. De él az öngyógyítás hajlama. Hetekig az esetről beszélünk, ez egyfajta csoportos pszichoterápiának is fölfogható.

A tűzoltók szinte hajszálra ugyanezt mondták. Folyvást kibeszélik magukból az átélteket. Mészáros őrmester meg is jegyezte:

– Egy újságíró, aki még a helyszínen kérdezgetett bennünket, utóbb azt találta írni, hogy a tűzoltók érzéketlenek. Hát írjanak, amit akarnak, nem izgat. Hogy mi a szolgálatban, amikor épp nincs más dolgunk, csak a következő riasztást várjuk, mit kezdünk az érzéseinkkel, az tán valóban csak nekünk fontos.
Még szárazabban fogalmazott Szerémy György somogyi mentő-főorvos – ő, hasonló beosztású veszprémi kollégájával ellentétben, nem tette meg magát kárhely-parancsnokká, amikor Kaposvárról a helyszínre ért, hiszen akkor ott már csak halott áldozatok voltak –, aki huszonhárom évvel ezelőtt még siófoki állomásvezető volt az előző, húsz áldozatot követelő Darnay téri vonat-busz katasztrófa idején, s azóta is több tömegszerencsétlenséget látott.

– A munka tárgya és a munkát végző mentős között lelki válaszfal van. Csak így lehet szakszerűen dolgozni. Az már más kérdés, hogy a statisztikák szerint a mentőorvosok rövidebb életűek, mint a többi doktorok.
Horváth János negyvenéves. Ifjú korában azért lett mentős, mert mindig szeretett volna szirénás autóval járni. Fölvétele előtt persze azt mondta az őt meghallgatóknak: embereken szeretne segíteni. Szabad idejében kútásó brigádot vezet, azzal jobban keres, mint húsz év szolgálat után a mentőknél.
Szaller János harmincegy éves textilgépész, másodállásban számítógépes szerkesztő. Ő is azt mondta:

– Lapos közhely, hogy embereken akartam segíteni, s azért csaptam föl mentősnek. Nagyon mélyre kellene bennünk leásni, s tán akkor sem lehetne meglelni az igazi okot. Miért lett mentős? Nem jó kérdés. Egyszer újjáélesztettem egy harmincnyolc éves nőt, aki meg is gyógyult egészen. Három gyereke van. Ők írtak nekem ákombákomos levelet.

– És amikor sokan meghalnak, azt hogyan dolgozza föl?

– Ezt a kérdést is felejtsük el – legyintett.
Mészáros Csaba főtörzsőrmester és Mészáros Attila törzsőrmester ikrek. Ők is mindenáron „ninósautóra” vágytak. Két majdnem egyforma, öles termetű, huszonkilenc éves fiatalember, feleségük, egy-egy gyerekük van. Papp Lajos őrmester huszonhárom éves, ő azt mondta, hirtelen fölindulásból lett tűzoltó, barátnője félti, de egyszer sem mondta, hogy hagyja ott a szolgálatot.

– A tüzet el kell oltani, az embereket meg kell menteni, nem? – kérdeztek vissza.

Siófokon és környékén a napok múlásával egyre kevesebbszer emlegetik az emberek a szerencsétlenséget. De rájuk se mondjuk, hogy érzéketlenek. Hogyan venné magára bárki is harminchárom halott terhét? Más volt a helyzet huszonhárom éve, amikor ismerősök, hozzátartozók, barátok, helybéliek életét vágta ketté ugyanott a buszt megdaráló vonat. Akkor nehezebben múltak a napok.

A tűzoltólaktanyával átellenben lévő közlekedési telep kerítéséhez sem a környékbeliek járnak már, átutazók, turisták számára lett látványosság a roncs. Megállnak és bámulják.