'56 arcai – Király Béla, a Nemzetőrség főparancsnoka

1912. április 14-én született, amikor a világ a Titanic elsüllyedése miatt szörnyülködött. Érzése szerint ez a szerencsétlen időszak, ez a sorsszerűség meghatározta az életét, mert Isten a legnehezebb pillanatokban is mögötte állt. Király Béla nyugalmazott vezérezredes legutóbb Orbán Viktor volt miniszterelnök katonai tanácsadója volt, előtte az SZDSZ-frakciót képviselte honvédelmi ügyekben. Már 1951-ben vezérőrnagy volt, a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia alapító parancsnoka. Később államellenes összeesküvés hamis vádjával halálra ítélték, majd ezt életfogytiglani börtönre változtatták.

1956-ban szabadult, s hamarosan a Nemzetőrség főparancsnoka lett. A forradalom leverése után az USA-ban telepedett le, a New York-i városi egyetem hadtörténeti tanára lett. Évekig több vezető magyar emigránssal együtt küzdött azért, hogy az ENSZ ne vegye le napirendjéről a magyar ügyet. 1978-ban New Jerseyben megalapította az Atlantic Kutató és Kiadó Társulatot. Az 1956-os forradalomról és szabadságharcról számtalan könyve, dokumentációja jelent meg.

– Ellentmondásos a pályája. Volt Horthy, és volt Szálasi katonája is…

– Nem voltam Szálasi katonája, ezt tagadom. Nem szolgáltam Szálasit, sőt, a társaimmal olyan németellenes tisztek aktáit égettük el, akiknek családját Szálasi biztosan internáltatta volna. A dandárommal egyben voltunk biztosak: nem megyünk a nyilasokkal Németországba.

– 1945 után beállt az új magyar honvédségbe és Farkas Mihály katonája is lett.

– Valóban, de ne feledjük, hogy 1951-ben államellenes összeesküvés hamis vádjával halálra, majd életfogytiglani börtönre ítélnek.

– 1956, a forradalom megítélése miért osztja meg a társadalmat és az ötvenhatosokat?

– Számomra érthetetlen, hogy a véres Kádár-rezsim miként tudta ennyire elbódítani, átnevelni az embereket. Másrészt bizonyos politikai erők tudatosan osztják meg a nemzetet és ebben sajnos a jobboldal is szerepet játszik. Magamat se bal-, se jobboldalinak nem tartom, én magyar vagyok.

– Ön Orbán Viktor volt miniszterelnök személyes katonai tanácsadójaként a haderőreform kidolgozásával volt megbízva.

– Igen, de egy idő után annyira körbezárták, mintha vasfüggöny lett volna körülötte, és hónapokig nem tudtam bejutni a miniszterelnökhöz. Én nagyon nagy megtiszteltetésnek vettem, hogy Orbán Viktor személyes képviselője lehettem, éjjel-nappal dolgoztam azon, hogy sikerüljön a haderőreform. Sajnos a hadseregben erősebbek voltak a változást ellenzők.

– Ön megharagudott, megsértődött? Sokan megdöbbenve látták a televízióban, hogy tavaly október 23-án a szocialisták oldalán, Medgyessy Péter miniszterelnökkel együtt adta át néhány ötvenhatosnak a Nagy Imre-emlékplakettet.

– Nem megsértődtem, hanem elkeseredtem. Elkeseredtem, hogy nem tudtam a megbízómhoz bejutni. A másik, hogy a kormányváltás után Medgyessy Péter javaslatára megkaptam a legmagasabb magyar kitüntetést, amit magyar állampolgár kaphat, a Magyar Köztársaság Érdemrendjének Nagykeresztjét. Azelőtt nem ismertem a miniszterelnököt.

– Nem az lehetett a háttérben, hogy önt meg akarták vásárolni?

– Semmit nem kértek tőlem, és a kitüntetés visszautasításra semmi okom sem volt.

– Ön sokszor hangoztatta, hogy nem szereti a bolsevikokat.

– Az a program, amit Medgyessy Péter meghirdetett, nem bolsevik, hanem demokratikus program. A nemzeti egység híve vagyok. Ez után hívott meg Medgyessy Péter, hogy hajlandó lennék-e október 23-án a Nagy Imre-emlékplakettet átadni. Természetesen igent mondtam, és ott is a megbékélésről beszéltem, akárcsak Nagy Imre koporsójánál 1989-ben.

– Akkor úgy érzi, hogy nem árulta el Orbán Viktort?

– Ma is nagy tisztelője vagyok és továbbra is rendelkezésére állok.

– Az igazi ötvenhatosok közül sokan nem fogadják el a szocialista kormányzatot. Ön is ötvenhatos, nem érez ellentmondás?

– Miért ellenzik az együttműködést egyes szabadságharcosok? Mert tudatlanok, mert nem tudják, mi a demokrácia. Én nem itthon tanultam a demokráciát, hanem Amerikában. Akármit mond Pongrátz Gergely – akivel jóban vagyok –, akkor is el kell fogadni a választás eredményét.

– Az ötvenhatosok közül ön hová helyezi magát?

– A Nemzetőrség főparancsnoka vagyok, nálam magasabb pozícióban élő ötvenhatos már nincs. Egy milliméterre nem tértem el 1956 eszmeiségétől. Arról publikálok, arról tartok előadást. 1961-ben bejártam a világot Ázsiától Amerikáig, hogy a szabadságharcot népszerűsítsem és elfogadtassam. Akkor, amikor a Szovjetunió le akarta vetetni a magyar ügyet az ENSZ napirendjéről. Végül nem engedték levenni a magyar ügyet napirendről, és ismét elítélték a Szovjetuniót. Ezek után engedték meg a szovjetek Kádárnak, hogy készítse elő a kompromisszumot a Nyugattal, mert nem akarta tovább hallani a magyar ügy felemlegetését. Ez után történt, hogy 1963-tól a magyar szabadságharcosokat amnesztiával kiengedték a börtönből. Ehhez mi, emigráns vezetők hozzájárultunk.

– 1956-ban önt kórházban, betegágyban érte a hír, hogy kitört a forradalom.

– Négy évig voltam a halálos zárkában és utána kerültem az életfogytosokhoz. 1956 szeptemberében rehabilitáció nélkül engedtek ki a börtönből. Két nap múlva otthonomban felkeresett három ember, az egyik Ádám György volt, a közgazdasági egyetem professzora. A következőket mondták: Nagy Imre tudtával és beleegyezésével felkérnek arra, hogy vállaljam a Honvédelmi Minisztériumban egy új honvédség felépítését. Akkor már minden minisztériumban volt egy-egy kiszabadult emberük, akik készültek a változásra. Megkérdezték, vállalom-e? Azt válaszoltam, ha ez kommunista párt tagságával jár, akkor nem. Biztosítottak, hogy nem kell újra belépnem a pártba. Elvállaltam, de azzal a feltétellel, hogy előtte egy kórházi kivizsgáláson átesek, mert nagyon megviseltek a börtönévek. Napokon belül bent voltam a Honvéd Kórházban. Október 22-én egy kis műtétet hajtottak végre rajtam, így ért a forradalom. Október 28-án levelet írtam Jánosi Ferencnek, régi barátomnak, Nagy Imre vejének, amiben jeleztem, hogy kórházba vagyok, félig felgyógyultam és boldogan Nagy Imre szolgálatára, a forradalom ügye mellé állok. Mielőtt erre Jánosi Ferenc válaszolhatott volna, október 29-én egy delegáció keresett meg a Deák térről, hogy menjek a rendőr-főkapitányság épületébe, mert meg akarják alakítani a nemzetőrséget. Akkor már ott voltak a Corvin köziek, a Széna tériek, egyszóval a jelentős forradalmi csoportok és a harcoló honvéd alakulatok vezetői. Elmentem velük, és még aznap megalakítottuk a Forradalmi Karhatalmi Bizottságot, s megválasztottak annak elnökévé. A bizottság célja volt, hogy megteremtse a szabadságharcosok egységét, valamint a fegyveres szabadságharcosokból és a honvédségből, rendőrségből hozzánk csatlakozott fegyveresekből létrehozzuk a nemzetőrséget. Este átmentünk Kopátsy Sándorral, Budapest rendőrfőkapitányával a parlamentbe Nagy Imréhez ezzel a határozattal, aki akkor együtt volt Tildy Zoltánnal és Vas Zoltánnal. Elfogadták a döntésünket, nem sokkal később a rádió is bemondta, hogy megalakult a Forradalmi Karhatalmi Bizottság és a Nemzetőrség, aminek főparancsnoka lettem.

– Kopátsy Sándor lett az ön helyettese. Megbízott a rendőrfőkapitányban? Ő egy percet sem ült azelőtt, kommunista volt.

– Megbíztam. Igaz, Kopátsy Sándor annyira meggyőződéses kommunista volt, hogy a megalakult MSZMP vezetőségében is ott volt Kádár János mellett. De annyit a régi kommunisták közül senki nem tett a forradalmárok védelmében, mint Kopátsy. Kopátsy Sándor kiengedte a Deák téri főkapitányság pincéiből a politikai foglyokat, a szabadságharcosokat és később is megparancsolta a rendőreinek, hogy a forradalmároknak védelmet kell adni. Nem véletlen, hogy a nemzetőrség is a kapitányság épületében alakult meg. Tiszta erkölcsű magyar volt. Nagy Imréből, a kommunistából, talán nem az egyik legnagyobb magyar lett?

– Maléter Pál november 2-án honvédelmi miniszter lett. Nem volt féltékeny önre?

– Dehogynem. Még letartóztatási parancsot is adott ki is ellenem. November 4-én kellett volna engem letartóztatni. Szűcs Miklós vezérkari ezredes – aki Maléter jobb keze volt – leírta a könyvében, hogy Maléter Pál csupán a néphadsereg megreformálását akarta. De a forradalmárokat, a szabadságharcosokat, a nemzetőröket nagyon kritikus szemmel nézte, fel akarta oszlatni őket, vissza akarta küldeni őket a munkapadokhoz, az iskolákba.

– Ezek szerint Pongrátz Gergelynek, a Corvin köz főparancsnokának igaza volt, hogy Maléter ellenségesen viselkedett a forradalmárokkal, rájuk lövetett?

– Október 23-án Malétert kiküldték, hogy három tankkal tegyen rendet a Kilián laktanya körül. Nem csak kész volt lőni, hanem az egyik ágyút ő irányította rá egy Corvin közi szabadságharcos-fészekre, amit kilőttek. Pongrátz Gergelynek tehát teljesen igaza van, amikor azt mondja, hogy az Üllői útra egy koporsósort tettek ki, amelyekben Maléter áldozatai voltak. Ez történelmi tény.

– Ha Maléter Pál önt is le akarta tartóztatni, akkor mennyiben volt ő forradalmár?

– Itt vannak az ellentmondások. Maléter Pál október 28-án felismerte a forradalmi helyzetet. Október 28-án átlendült a ló másik oldalára: őrült szovjet ellenes kijelentéseket tett és megüzente Bata István hadügyminiszternek, hogy a jövőben neki ne adjanak parancsot, mert nem hajtja végre. Tehát Maléter száznyolcvan fokos fordulatot tett.

– Ezek után miért akarta önt letartóztatni?

– Az események összefüggnek. November 1-jén Nagy Imre idegesen felhívott telefonon, hogy ostromolják a Külügyminisztériumot. A nemzetőreimmel három teherautóval mentünk oda, és körbevettük az épületet. Majd bementünk és sikerült lecsendesíteni az ott lövöldöző szabadságharcosokat, akik a Széna térről érkeztek Dudás József utasítására. Azt mondták nekik, hogy árulók vannak a Külügyminisztériumban és a szovjeteknek dolgoznak a külügyesek. Dudás József aláírásával mutattak is egy parancsot adó levelet. Lényeg az, hogy leszereltük őket, mert szó sem volt árulásról. Felvilágosítottam a szabadságharcosokat, hogy őrültséget követtek el, mert éppen most váltanak az ENSZ-szel táviratot, hiszen a Nagy Imre-kormány az ország semlegességét akarja elfogadtatni, éppen ezt zavarták meg.

– Dudás József tudta, hogy mire adott utasítást?

– Dudás Józsefet, aki egyben a Szabad Nép székházát is uralta, behívattam magamhoz. Dudás bejött a Deák téri parancsnokságra hozzám a feleségével s megkérdeztem tőle: Hogyan tudtál ilyen parancsot kiadni? Azt válaszolta, hogy ő a Külügyminisztérium megtámadására nem adott parancsot, a nevét aláhamisították. Ezután hosszan elbeszélgettünk és mivel nem volt olyan dolog, ami miatt Dudást le kellett volna tartóztatnom, visszaadtam a fegyverét s elköszöntünk egymástól. Majd felhívtam Nagy Imrét és jelentést tettem neki, elmondtam, hogy Dudásnak a Külügyminisztérium megtámadásához semmi köze, lehet, hogy provokációról van szó. Egyébként is feszült a helyzet, mert bizonyítékok híján Dudás József esetleges letartóztatása – aki a Szabad Nép székházától úgy jött el, mint egy hős, akár egy másik fegyveres harc kibontakozásához is vezethetett volna a felkelők között. Nem sokkal később felhívott Maléter Pál, aki felelősségre vont, hogy nem tartóztattam le Dudás Józsefet, majd közölte velem, hogy megparancsolja, tartóztassam le Dudást. Erre azt válaszoltam: Ne haragudj, de te a Nemzetőrség főparancsnokával beszélsz és a parancsodat nem vagyok hajlandó végrehajtani, még ha honvédelmi miniszter is vagy. Egyedül Nagy Imrének vagyok köteles engedelmeskedni. Élessé vált a párbeszéd, a végén azt mondta a telefonba, hogy akkor téged tartóztatlak le. Azt feleltem: Próbáld meg! Tehát ez volt a története a letartóztatási parancsomnak.

– Akkor végül is elmaradt a letartóztatása?

– El, mert november 4-én Maléter Pált tartóztatták le a szovjetek.

– 1956. november 4-én az országot elözönlötték a szovjet csapatok. Ön ekkor hol volt, mit tett?

– A Deák téren voltam. A K-telefonon óránként beszéltem Nagy Imrével és folyamatosan jelentettem neki a harcok helyszíneit, azt, hogy hol zajlanak nagyobb összecsapások. Éjfél körül, amikor már Dunántúlról is érkeztek a tűzharcról szóló jelentések, azt mondtam Nagy Imrének: Miniszterelnök bajtárs! Olyan méretű a szovjet fegyveres beavatkozás, ami minden tekintetben kimeríti a háború fogalmát. Javasoltam Nagy Imrének, hogy jelentse be a rádión keresztül, hogy háborúban állunk a Szovjetunióval. Ekkor Nagy Imre még letorkolt azzal, hogy nem állunk háborúban a Szovjetunióval, különben is mellette áll Andropov szovjet nagykövet. Persze, őt azért küldték be a parlamentbe a támadás pillanatában, hogy ha a magyarok meglincselik, még indokoltabbá váljék a szovjet beavatkozás. Amennyiben harci zaj hallatszik, az nem más – folytatta tovább a miniszterelnök –, mint a szovjet válasz a magyar provokációra. Közben rezegtek az ablakok a tűzharctól, s Nagy Imre lerakta a kagylót. Éjjel fél kettőkor szovjet páncélos egységek haladtak el előttünk a Deák téren és a parlament irányába dübörögtek. Ekkor újra felhívtam Nagy Imrét és jelentettem neki, hogy egy szovjet harckocsi oszlop, összesen huszonöt tank halad az Országház felé, tíz perc múlva a téren vannak. Erre Nagy Imre csak annyit mondott: Köszönöm, nem kérek több jelentést. Ez akkor érthetetlen volt, azon túl, hogy nem tudtunk semmit Maléter Pálról.

– Tehát nem volt, aki parancsot adjon. Ön mit tudott tenni?

– Én parancsot adtam az embereimnek, hogy tíz teherautóval Budára, a Manrézába (szerzetes központ) megyünk.

– Nem értem: Nagy Imre nem kért több jelentést öntől, de hajnalban elhangzott a híres, világot bejárt miniszterelnöki beszéd: „… Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak.”

– Nagy Imre azt tette, ami két órával azelőtt javasoltam. Világossá vált számára, hogy a szovjetek nem alkudoznak, támadnak. Naivan, szinte végletekig hitt a szovjetek adott szavában s tisztességében. Ő akkor már azt is eldöntötte, hogy munkatársaival elfogadja a jugoszláv nagykövetségre a meghívást, a biztonságos menekülés egyetlen útját.

– Többet nem beszélt Nagy Imrével?

– Soha többé nem váltottam vele szót.

– Ön a felkelőkkel, a nemzetőrökkel Buda felé vette az irányt. Mi történt később?

– A Manrézánál nem álltunk meg, hanem felmentünk a Szabadsághegyre, a szabadsághegyi nagyszállóhoz. Ez lett a támaszpontunk. Közben folyamatosan jöttek a szabadságharcosok, több ezren lehettünk, árkokat ástunk, berendezkedtünk a védelemre. November 8-án hajnalban azonban elhagytuk a terepet, mert tudtuk, hogy a szovjetek nagy erőkkel fognak bennünket támadni és elmentünk Nagykovácsiba, ahol szintén volt egy váltóállásunk. Egyébként erről a nagykovácsi csatáról a szovjet ellenfelünk, Malasenkó altábornagy írt az emlékirataiban.

– Egyesek azt állítják, hogy nem is volt nagykovácsi csata, ön nagyzol.

– El kell olvasni az ellenség leírását. Malasenkó akkor a különleges hadtest vezérkari főnöke volt mint ezredes. Azok közé tartozott, akik irányították a főváros körüli hadműveleteket. Még a szovjet ezred számát is leírja, akiket ellenünk küldtek az ott lévő csapatok megerősítésére, hogy foglyul ejtsenek bennünket, személy szerint engem. Nem sikerült. Felvettük a harcot a szovjet gyalogsággal, tüzérséggel és a légierővel is. A túlerővel szemben azonban vissza kellett vonulnunk. Tehát volt nagykovácsi csata. Egyébként 2002-ben, Moszkvában találkoztam Malasenkó nyugalmazott altábornaggyal és felelevenítettük az emlékeinket.

– Ön mikor hagyta el az országot?

– Előbb a móri horpadáson keresztül a Bakonyba mentünk, ahol már több mint kétezer szabadságharcos várt bennünket. Követtek bennünket a szovjet helikopterek, tankok az erdőbe, de nem mertek bennünket megtámadni. November végén léptük át a határt a jáki templomtól nem messze. Az osztrák határőrségnek átadtuk a fegyvereinket.

– 1956 Magyarországnak, a világnak mit jelentett?

– Rengeteget. Nagy nyugati gondolkodókat indított meg, jó néhány neves francia, olasz kommunista a kommunizmus végét jósolta. A magyar forradalom végül is kommunista világrendszerek végének kezdetét jelentette. A történelemben kis idő, hogy ez eltartott még harminc évig. A Szovjetunió bomlása ezzel kezdődött el. A magyar nép jó híre soha úgy nem csillogott a nyugati országokban, mint akkor. Érezték, hogy ez egy őszinte, tiszta harc volt, a magyar nép harca egy velejéig rohadt, elvetemült elnyomóval szemben.

– 33 évig volt emigrációban. Megbánta, hogy a forradalom mellé állt?

– Soha nem bántam meg. Az életemet a legteljesebben a forradalom töltötte ki, az életem csúcspontját jelentette.