Az amatőrizmus dicsérete

Bármikor kész vagyok párbajozni azért, nhogy megvédjem az amatőrizmus becsületét. A sportban, ott is elsősorban a labdarúgásban, olyan torz értékrend vált uralkodóvá, amely az „amatőr” fogalmát az agyalágyulttal, a dilettánssal, a hozzá nem értővel tette egyenlővé, miközben a „profi” kategória az iskolázott, kiművelt, szakmáját magas szinten művelő sportolónak van fenntartva. Mondjuk annak a huszonötmilliót kereső focistának, akinek egy NB I-ből kiesett csapatnál éppen most kötöttek útilaput a talpára.
A felemelően szép történetek mindig az amatőr sportban esnek meg. A hivatásos küzdelmekben a győzelem az egyetlen elfogadható érv, a többiek kínos magyarázkodásra kényszerülnek. Az amatőrök közül azonban olykor egy olyan maratoni futót is megkönynyezünk, aki egy teljes nap alatt futja le a távot. Úgy tűnik, napjainkban a sportot a pénz és csakis a pénz élteti. Az biztos, hogy a szó szoros értelmében vett versenysportot, ahol a tét a „világ teteje”, edzőtáborozás, orvosi háttér, kvalifikált szakmai irányítás nélkül működtetni nem lehet. Ma azonban ott tartunk, hogy pénzhiányra hivatkozva ott is bedobják a törülközőt, ahol azért a „homo ludens” a saját gyönyörűségére is művelhetné a testedzést. Beszélgettem régi idők sportolóival, olyanokkal is, akiknek a nevét márványba vésve őrzi a sporttörténelem. Idős Hasznos István vízilabdázó olimpiai bajnok mellszobra ma Szolnokon a Damjanich uszodában áll. A kitűnő sportember úszóként sem volt akárki: 1946 augusztusában százméteres mellúszásban országos bajnok lett, 1 perc 14,4 másodperccel, míg kétszáz méteren 2 perc 52,2 másodperccel ezüstérmet szerzett. Élete utolsó éveiben szívesen emlékezett vissza azokra a „hősi évekre”, amikor a pénz szinte ismeretlen fogalom volt a sport világában. A szolnoki vasutas sportolókat a sors irigylésre méltó kegyeltjeiként tartották számon az ellenfelek. A fővárosi versenyekre ugyanis úgy jutottak el, hogy egy szerelvény végére hálókocsit csatolt a MÁV, melyet a Nyugati pályaudvaron egy mellékvágányra toltak, ebben laktak aztán a hét végén a versenyzők. A lányok lecsót főztek, a fiúk a paprikás krumpli műfajában jeleskedtek. Napközben pedig ki-ki ment a dolgára, nyerte a versenyeket, szerezte a tisztes helyezéseket, majd az ideiglenes lakhelyükön az érmekből hevenyészett kiállítást rendeztek, végül a hálókocsi egy Szolnokra induló szerelvény végére került, és a fiatalok nótázva tették meg a száz kilométeres utat. Örültek egymásnak, a sikereknek, az életnek. Egy évvel voltak a második világháború után.
A mai fiatalok igaz meseként hallgatják azt a történetet is, amikor a Szolnoki MÁV futballcsapata az NB I-be jutott. 1938. június 19-én Soroksáron, az Erzsébet FC ellen 3-2 arányban nyert a vasutasgárda, és történelmet írt. A csapat a mérkőzés napján ült vonatra, a soroksári Fogadóban ebédelt, majd a szalmával felhintett különszoba hűvösében pihent, aztán négyezer néző előtt – melyből nyolcszáz szolnoki drukker volt – megnyerte a vérre menő csatát. Mérkőzés közben percenként indultak a Tisza partjára postagalambok, és vitték a meccs pillanatnyi állását. Mire hazaértek a „hősök”, az egész város az állomáson tolongott, a hajnalig tartó karnevál alatt régi haragosok békültek ki, de – egy régi újság híradása szerint – mindenki megnőtt a városban. Mi volt a jutalom? A játékosok a szurkolóiktól arany pecsétgyűrűt kaptak, melyet Pozderka bácsi, a legidősebb drukker húzott a fiúk ujjára.
Ma a megyei kettőben „ugrik a zsozsó”, áll elő a légkondis busz, ha nem itt, akkor másutt. A játékos pedig oda megy, ahol megtalálja. Hogy mikor kezdődött e nemes szórakozás elanyagiasodása? Az első, 1894-es athéni újkori olimpián talán még nem, hiszen volt olyan induló, aki Athénban bevásárlósétája során vásárolt teniszütőt, aztán ha már megvette, használta is, és olimpiai bajnokságot nyert párosban. Az illető, akit Fritz Traunnak hívtak, imígyen sétált be a sporttörténelembe. A magyar Kellner Gyula, aki a legklasszikusabb számban, a maratoni futásban lett bronzérmes – mindössze két görög előzte meg –, tisztes szegénységben halt meg, és még azt az arany zsebórát is el kellett adnia, melyet pedig György hercegtől kapott, mint a legjobb külföldi maratonista.
Ma a sportvilág epicentrumában dollármilliomos teniszezők, labdarúgók, ökölvívók állnak. Sokat keresnek, mert amit művelnek, azzal elbűvölik a nézőket, ezért is telik meg miattuk a stadion. De hogy a kongó nézőtér előtt csetlő-botló „profi” vajon mitől kapós „áru” sportága piacán, örök rejtély számomra. Becsüljük hát meg az amatőr sportot, mert a szép dolgok ott történnek!