Ők azok, akiknek fontos volt a szabadság, ezt nem lehetett tőlük elvenni, ez volt számukra a legnagyobb kincs. Nekik sokat jelentett a haza, a nemzet, ápolták a szabadságharc hagyományait, tovább éltették emlékét. Akkor is létminimum körüli jövedelemből éldegélnek, ma is fizikusdiplomával mosógépszerelők, kályhakészítők, jobb esetben vállalkozók. Petőfi jut eszünkbe: „Nincs igazság, nincs igazság ebben. / Nekünk kéne köszönteni őket, / Mert minálunk sokkal többet érnek. – / Tiszteljétek a közkatonákat, / Nagyobbak ők, mint a hadvezérek. /... Nincsen lap a történet könyvében, / Ahol nevök följegyezve lenne. / Ki is győzné mind fölírni, akik / Tömegestül el-elvérezének?” Róluk nem sokat tudunk még ma, 2004-ben sem.
A húsz–harminc főnyi fiatal 1969. március 15-én este ismerkedett össze a Háry borozóban. Egy részük részt vett a hivatalos ünnepségen, aztán kisebb-nagyobb csoportokban virágot helyeztek el a Petőfi- és a Kossuth-szobornál, elénekelték a Himnuszt, és Kossuth-nótákat dúdoltak. Innen átmentek Budára a Bem-szoborhoz, és tovább ünnepeltek, ezt folytatták a borozóban is. Az új baráti társaság március 22-én a Kossuth-szobornál gyűlt össze ismét, gyertyát gyújtott, koszorúzott.
A történtekről az első bejelentés március 30-án érkezett a Budapesti Rendőr-főkapitányság politikai osztályának III/a csoportjához. Egy – a hálózattal kapcsolatot ápoló – Tóth Béla nevű személy tette a bejelentést annak alapján, amit munkatársától, Lippai Margittól hallott. Lippai maga is tagja volt a Háry borozóbeli baráti körnek. A fennmaradt, és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában őrzött dokumentumok szerint többek között „M. D.” elvtárs, a Háry borozó vezető beosztásban lévő alkalmazottja figyelte meg a vendégeket, és gyártotta róluk a feljegyzéseket a titkosrendőrségnek. Április 28-án a politikai rendőrség már beépítette a társaságba a „Huszti” fedőnevű ügynökét is. Másnap tizennégy gépelt oldalas kihallgatási jegyzőkönyv készült Kondi Árpád gyilkossággal vádolt köztörvényes bűnözővel Babay Lászlóról és társairól. A kihallgatótisztek így kecsegtették a néhány elemit végzett rablógyilkost: „a két betöréses lopást... mindaddig függőben hagyjuk, amíg maga becsületesen él, dolgozik, segít, ha kell – 50 évig is vagy 100 évig”. A bűnöző félt a kötéltől, és remélte, megúszhatja, ha a csoport ellen vall. A politikai rendőrség e tanúvallomás alapján dolgozta ki az intézkedési tervet. Ezt dr. Tihanyi Sándor rendőr ezredes engedélyezte, Fülöp József és Sárdi Kálmán rendőr alezredes készítette el. Tizennyolc rendőrtiszt vett részt a letartóztatásokban (köztük Kassai László rendőr őrnagy és Pogácsás József rendőr főhadnagy). Egy 1969. április 30-án hajnalban tartott házkutatás után letartóztatták Szirmay Tamást, Székely Kornélt, Babay Lászlót, Joó Istvánt, Tóth Zoltánt, Kovács Ferencet. Valamennyien fiatalemberek voltak, a legifjabb alig töltötte be a tizenkilencedik életévét, a legidősebb sem volt több huszonegynél.
Hogy mit tettek, és miről beszélgettek a fiatalok azon a 69-es tavaszon a március 15-től eltelt hat hét alatt, azt a Történeti Levéltárban lévő kihallgatási jegyzőkönyvekből idézzük. Kétkötetnyi anyag található róluk Szirmay Tamás és társai címmel, V–157864/1., 2. jelzettel. A dokumentumokból nyilván nem derül ki, milyen fizikai és lelki kínzásokkal kényszerítették ki a vallomásokat, de az egykori gyanúsítottak közül ketten brutális bántalmazásról számoltak be lapunknak.
Íme a jegyzőkönyvből Babay László tanúvallomása: „A Háry borozóban arról beszéltünk, hogy március 15-ét nem ünneplik méltóképpen. Összehasonlításképpen elmondtuk, hogy a közelgő március 21-e, április 4-e, november 7-e is jobban meg van ünnepelve, mint március 15-e. Olyan vélemény is elhangzott, hogy a Múzeum-kertben mit keres a vörös zászló a nemzetiszínű mellett, hiszen ’48-ban még nem is ismerték a vörös lobogót.”
Szirmay Tamás: „Egy beszélgetés során én tettem említést Jan Palachról és Bauer Sándorról, akik önkéntes tűzhalált haltak. Elmondtam, hogy az európai országok többsége nem szabad ország. Példaként említettem azokat, ahol idegen csapatok állomásoznak. Így Csehszlovákiát és Magyarországot, ahol szovjet, és a Német Szövetségi Köztársaságot, ahol amerikai csapatok vannak. (...) Felmerült, hogy mi is égessük el magunkat a Múzeum-kertben, ahova vigyünk magunkkal nemzetiszínű zászlót. Az önégetés ideje alatt magnóról a Himnuszt játszottuk volna. Kovács Ferenc azt mondta, hogy legalább húsz főt kell összeszedni, akik vállalják az önégetést, mert például Jan Palachra és Bauer Sándorra ráfogták, hogy nem voltak teljesen beszámíthatók, és már többször kíséreltek meg öngyilkosságot. Húsz emberre ezt már nem lehet ráfogni.”
Joó István: „Április 4-én Babay lakására mentünk, és itt beszélt először arról, hogy fel akarja robbantani a Szabadság-szobrot, a Lenin-szobrot és az új Tanácsköztársaság-emlékművet. (…) Tizenhatodikán Babay lakására mentünk Szirmayval azzal az elhatározással, hogy a robbantás tervéről lebeszéljük. Lebeszélésünk emlékezetem szerint eredményes volt.”
Babay László: „Április 26-án... a Múzeum-kertben ültünk le egy időre, és itt Szirmay Tamás felvetette, hogy fel kellene írni valahova Bauer nevét. Egy tégladarabbal a főlépcső melletti nyugati pillér homlokfalára keresztet rajzoltam, és aláírtam Bauer Sándor nevét.”
Ott mentem Szirmay Tamás mellett 1984. március 15-én este – akkor még nem ismertem – a Lánchíd felé, akkor is énekeltünk, voltunk néhány százan. Szirmay Tamás a barátainak azt mondta, ezek nem ismerik a székely himnuszt. Megtanítjuk nekik?
Szirmay Tamást még ma is mélységesen elszomorítja, hogy a Kádár-rendszerben egyáltalán nem volt ünnep március 15-e. Ritkaságszámba ment 1963-ban vagy ’64-ben, amikor az Astoriánál március 15-én kitűztek egy magyar zászlót… Csoportosan a csodájára jártak az emberek. Miféle társadalom az, ahol megtiltják a nemzeti ünnepet? – tűnődik. Ahol letartóztathattak fiatalokat azért, mert virágot helyeztek el a meggyilkolt gróf Batthyány miniszterelnök sírjánál? Mit jelent ez a nemzettudat szempontjából? Katasztrófát. Az, ahogyan folyamatosan megalázták az egész nemzetet, Trianon folytatódása – figyelmeztet Szirmay Tamás. A bolsevik hatalom internacionalista összeborulássá akarta változtatni nemzeti ünnepünket. Ha valaki mégis szeretett volna méltóságteljesen megemlékezni, azt államellenes cselekedetnek fogták fel. A kommunista diktatúra tudatosan rombolt minden értéket, és ez a nemzetellenes irányzat most is folytatódik.
A hatvanas évek végén mi, fiatalok szabadon beszélgettünk művészeti és politikai kérdésekről, márpedig abban az időben nem lehetett önálló véleményt mondani, csak az irányított politikai nézeteket vallani. Márpedig ha nem mondhatjuk el a véleményünket egymásnak, akkor hogyan lehet emberi kapcsolatokat teremteni? Hogyan lehet megismerni másokat, hogyan talál partnert valaki, ha nem őszinte gondolatokat közvetít, nem önmagát adja? A diktatúra réme az, hogy mindenki fél a másiktól. De amikor egy nemzet elnyomásban él, megtaláljuk azokat a pontokat, amelyek közösek bennünk. Ez volt a nemzeti gondolkodás – vallja mai érett fejjel –, és ez vele és társaival éppen 1969. március 15-én kezdődött, mert ki akarták nyilvánítani nemzeti akaratukat, és nem a szürke ruhás ávósokkal körbevett Nemzeti Múzeumra voltak kíváncsiak, hanem előtte a Batthyány-örökmécsesnél, illetve a Petőfi-szobornál letették a kegyelet virágait. Mert nekik köszönhetjük, hogy egyáltalán létezik a szabadság gondolata. Április 30-án hajnali három óra tájt jelent meg lakásukon a rendőrség. Házkutatást tartottak, aztán bevitték őket. A kihallgatáson egyik-másik fiatalt félig agyonverték, úgyannyira, hogy a szembesítéskor barátaik fel sem ismerték őket. A vallatók ki akarták játszani őket egymás ellen, ezért gyakran éltek a félrevezetés, sötétzárkával való fenyegetés módszerével is. A vizsgálat során folyamatosan meghosszabbították az előzetes letartóztatási parancsot: először izgatásért, majd államrendszer megdöntésére, illetve államellenes összeesküvésre irányuló cselekedetért akartak vádat emelni ellenük. Államellenes összeesküvésért öt évtől életfogytig tartó szabadságvesztést vagy halálbüntetést szabhattak ki. A mai napig élnek a gyanúperrel, hogy a tárgyalások előtt gyógyszert adtak be nekik, amelynek hatása alatt csak igent és nemet tudtak válaszolni a bíró kérdéseire. Baráti kapcsolatukból államellenes összeesküvési ügyet kreáltak.
Börtönbüntetésének letöltése után Szirmay Tamás nem fejezhette be a főiskolát, de akárhová került, megállta a helyét, dolgozott, segítette a hite, meggyőződése és belső ereje. Szirmay Tamás szeretettel beszél arról, hogy nagyon sokat köszönhet a feleségének. Örökké hálás lesz a Jóistennek, amiért olyan társat adott neki, aki nemcsak örömeiben, hanem a szenvedéseiben hűségesen mellette állt. Hat gyermekük van, hitben, szeretetben szeretnék felnevelni őket. A napokban tudta meg a Történeti Levéltártól megkapott anyagokból, hogy egészen 1989-ig megfigyelés alatt tartották. Azóta sem kért bocsánatot tőle senki.
Amikor arról kérdezzük, hogyan hatott rá annak idején Bauer Sándor fáklyahalála, Szirmay Tamás a következőképpen válaszol: „Magyarországon a történelem mindig földob olyan karizmatikus személyiségeket, mint Bauer Sándor. Ilyen egyéniségként jelent meg 1989. június 16-án Orbán Viktor is. Ők azok, akik föl akarják lendíteni hazánkat, ki akarják húzni abból a mocsárból, amelybe belesüllyesztették a sötétség erői.”
Az ítélet
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!