Fehér Béla – Szilvakék paradicsom: Fasírt (riport)

Olyan világot élünk, hogy bármi megtörténhet, nem csoda, ha az emberek mindent elhisznek. Annyi kacsa röpköd körülöttünk, mintha a Föld egyetlen nádassá változott volna. Érdekes, hogy minél dörzsöltebb, pénzéhesebb környezetben élünk, annál naivabbak leszünk, ami végső soron azt jelenti, hogy ma már a józan ész is csárdást jár zene nélkül. Az FB Press próbálja állni a sarat, tudósítói csak akkor utaznak a helyszínre, ha csakugyan valami érdekes történik. Így volt ez legutóbb is, amikor elterjedt a híre, hogy Plász Etelka, a darasznyai önkormányzat kézbesítője fasírtot sütött. A fasírt szóra az FB Press bizony felkapta a fejét, mert a gyorséttermektől, fagyasztott félkész konyhai alapanyagoktól és ízfokozóktól letarolt világban ugyan ki az a fafejű gyászmagyar, aki nekilát fasírtot sütni, amikor nincs is kinek, hiszen Plász Etelka egyedül él.

– Nincs kinek? Én talán senki vagyok? – nézett csodálkozva munkatársunkra Plász Etelka, majd lesütött szemmel hozzátette: – Imádom a fasírtot, kérem. De nem az egyben sültet, hanem a lapított gombóc alakút, mert már az édesanyám is olyanra formázta.

Persze, ki hiszi el ezt, ha nincs rá bizonyíték? Munkatársunknak arra a ravasz kérdésére, hogy elfogyott-e a fasírt, Plász Etelka habozás nélkül válaszolt. Dehogy fogyott! Tízet sütött, de mióta vakbéllel operálták, elmúlt a nagy étvágya, délben legfeljebb kettőt tud megenni főzelékkel, este pedig egyet hidegen. A hideg fasírt külön műfaj. Ha a fasírt népköltészet, a hideg fasírt szonett. Van, aki csak hidegen szereti, kenyérrel, kovászos uborkával, zöldpaprikával. Plász Etelka nyitotta a hűtőszekrényt, műanyag tálat vett ki, s mutatta a maradék három fasírtot. Három tenyérnyi barna gyémántot.

– Tessék, vegyen egyet! – kínálta munkatársunkat, aki nem tért ki a feladat elől. Kiderült számára, hogy a házilag készült fasírt négy, legfeljebb öt közepes falatot leharapva elfogyasztható, tömött állagú, mégis omlós, ideális hús-hagyma-paprika arányt mutató eledel csodás zamatokkal. Megrendülten nyelte le a fasírt utolsó darabját.

– Ez tényleg pokoli jó. Máskor is szokott fasírtot sütni?

– Amikor megkívánom. Vagy ha látok friss darált disznóhúst.

– Ezek szerint a fasírt sertéshúsból készül.

– Abból a legjobb, de lehet másból is. Például pulykából, de annak nincs íze. A pulykafasírt zsákutca.
Felkerestük a szomszédokat. Először Hollóéknál jártunk, de csak a családfőt találtuk otthon.

– Hallott arról, hogy Plász Etelka fasírtot sütött?

– Nemcsak hallottam, az illatát is éreztem, mert az a szikkadt banya mindig kinyitja az ablakot, ha süt valamit. Olyan pecsenyeszag úszott a kertem a fölött, kérem, hogy a fűzfát lelegeltem volna.

– Nem kínálta meg fasírttal?

– Ez? Inkább elteszi naftalinba. Múlt héten lekváros buktát sütött. Sírva ültem az ablaka alatt. Valami eltört bennem akkor.

Ecsediék, Plász Etelka jobb oldali szomszédai éppen a kertben szorgoskodtak.
– Még hogy fasírtot sütött? – dobta a sövényvágó ollót a földre Ecsediné. – Ezt meg ki mondta magának?

– Fasírtot már csak a moziban lát az ember, vagy még ott se, mert Darasznyán nincs mozi. Uram, már az ízére se emlékszem!

– Anyám még sütött fasírtot menyasszonykorában, de már a receptje is elveszett – veszi vissza a szót Ecsediné. – Plász Etelka pedig úgy hazudik, ahogy a csillag megy az égen!

– Én pedig az előbb ettem a fasírtjából. Nagyon ízlett – jegyezte meg munkatársunk, fölényes pillantást vetve a meghökkent háziakra.

– Maga is hazudik! Lefizette a büdös öreglány! Lakájmédia! – kiáltottak Ecsediék, és kapanyéllel kergették az utcára halálra rémült munkatársunkat.