időjárás 3°C Virág 2022. november 26.
logo

Halasi millennium

Lőcsei Gabriella
2000.05.05. 22:00

Hogy drágább az aranynál, régtől fogva tudja a világ. Hogy az aranynál is jobban kell rá vigyázni, mert a nemzeti kézműipar, a magyar iparművészet szinte egyetlen érintetlenül, hazai kezekben, nagyiparosítási erőszaktétel nélkül megmaradt ágazata, azt csak a halasiak tartják számon. Őrködnek is erősen a városnak hírnevet hozó halasi csipke fölött, amelyet a város rajztanára, Dékáni Árpád „talált ki” a XX. század elején. Terveit, amelyeken népművészetünk jellegzetes motívumai, virág- és állatfigurái – a tulipán, a krizantém, a rózsa, a páva, a galamb, a csodaszarvas – a kordivatnak, a szecessziónak a stilizációja révén rendeződtek szép, egységes kompozícióvá, Markovits Mária valósította meg, méghozzá olyan technikai színvonalon, hogy egykettőre a velencei és a brüsszeli csipke méltó versenytársa lett munkájuk. Velencében is, Brüszszelben is varrják a csipkét, és nem verik, ahogyan általában ez Nyugat-Európában, de Magyarországon is szokásban volt.A két, csipkéjéről is híres városban, Velencében és Brüsszelben vastagabb cérnával és kevesebb öltéssel dolgoznak, mint Kiskunhalason, munkájuk tehát „haladósabb” – mondja a Csipkeház igazgatója, Kiliti Zsuzsanna. A halasi csipkevarró asszonyok meg (szám szerint tizenöten) indiai sásból gyártott, leheletfinom cérnával, hatvanfajta szövőöltéssel dolgoznak, terítőik, szegélyeik, címereik, csipkedíszeik a legfinomabb batiszthoz hasonlatosak. Évente mindössze harminc dekagramm cérnát használnak el, a legegyszerűbb minta kivarrása, a pöttyös lepkéé két és fél napot vesz igénybe, az úgynevezett hat állatalakos csipke három évig készül, a II. János Pálnak 1996-os magyarországi látogatása alkalmából ajándékozott terítő (tervezője, Bodor Miklós a koronázási palást motívumait álmodta csipkévé) másfél esztendeig. Aki elkezdi a munkát, annak is kell befejezni, mert „elválik két kéz munkája” – állítják az asszonyok a harmincas években épült, a kilencvenes esztendőkben felújított és kibővített Csipkeházban, amely nemcsak múzeuma, de műhelye is a halasi iparművészetnek. (Meg a „csipkeművészet” nemzetközi találkozóhelye is. A kiskunhalasiak e hét végén nemzetközi csipkekiállítással és konferenciával köszöntik a millenniumot. A hírlapíró ottjártakor már félig-meddig készen volt a tárlat, amelyre Ausztráliából, Belgiumból, Franciaországból, Németországból, Olaszországból, Japánból, Szlovákiából, Szlovéniából és természetesen Magyarország több vidékéről is küldtek munkákat. A megnyitót Japán magyarországi nagykövete, Kauzo Nukazawe tartotta, hazájában nagy a becsülete a halasi csipkének, kiváltképpen azóta, hogy a magyar köztársasági elnök a japán császárnénak innen választott ajándékot. A hazánk iránt kitüntető rokonszenvet nyilvánító uralkodói házakban egyébként jeles alkalmakkor szinte mindig útra kelt Kiskunhalasról egy-egy hófehér, varrott költemény. IV. Károly és Zita királyné is halasi csipkét kapott esküvői ajándékként, Julianna holland királynő is.)Elválik két kéz munkája – mondják a csipkevarró aszszonyok -, de szájhagyomány útján meg a múzeumban kiállított csipketörténeti dokumentumok alapján ők is értesültek róla, nem mindig gyakorolták az egy iparművész – egy mű szisztémát a Csipkeházban. A hírhedt szocreált Kiskunhalason se utasíthatták a városhatárokon kívülre. S míg korábban a legkiválóbb tervezők magyar és európai stílusjegyeket ötvöző mintái szerint dolgoztak a csipkevarrók (Dékáni Árpádot – miután a hazai csipkeipar irányításával bízták meg az európai nagydíjakkal jutalmazott halasi kezdetek után pár esztendővel – Tar Antal váltotta fel, őt meg Stepanek Ernő. Mellettük Pongrácz Margit, Csorba Tibor, Kelety Eszter, Országh Ilona, Rucsinszky Anna, Demjén Júlia és Tóth Béla dolgozott a magyar Brüszszelnek elkeresztelt Kiskunhalason, jószerint az ő terveiket varrják ma is), az ötvenes, hatvanas években kötelezővé lett a kollektív öltögetés a Szovjetunióból importált motívumokkal, vonaljátékokkal. A hattyú közepébe traktort kellett varrni, és szögletesek lettek a halasi csipkén még a harmincas évektől áruvédjegyként szereplő halak is. Akár a jellegzetes magyar táncosok és mesefigurák... Nevetnek a sanyarú múlton a mai csipkevarró asszonyok. Azon már azonban kényszeredettebben mosolyognak, hogy az ő terveiket, amelyeket a Hunnia virágai című magyar csipkekiállításra készítettek, miként „pontozta le” a szakzsűri. „Koppintások” – mondták róluk a hivatásos grafikusok, szinte megfeledkezve róla, hogy a csipketervezők mind „koppintottak” a halasi csipke majd százéves története során. Ki a régi magyar hímzéseket utánozta, ki a hazai népművészetet, a keleti ornamentikát vagy a korabeli európai iparművészetet. Az bizonyos, hogy szívesen fogadnák az új – alkalmas – terveket Kiskunhalason, miközben a régi minták szerint öltögetnek, már csak azért is, mert vásárlóik egyre különlegesebb kívánságokkal keresik fel őket. Gyakorlattá vált például, hogy régi városok – Finnországtól Németországig – csipkéből varrt címert akarnak maguknak; de az is előfordult már, hogy a lelkes kutyatulajdonos a kedvenc ebét halasi csipkében kívánta megörökíttetni.A legidősebb csipkevarrónő 53 éves, a legfiatalabb 21. Kunfehértóról, Jánoshalmáról, Mélykútról és természetesen Kiskunhalasról járnak be „csipkézni”. Ablakuk alatt nősziromrengeteg, kezükben apró tűk villannak, asztalkájukon homokzsák, afölött öltögetnek harangosat, hópelyheset, koporsósat, pókosat, rózsafüzérest, szalagost... Hatvanfélét. Fél év alatt be lehet magolni az öltések szabályait – mondják -, begyakorlásuk azonban négy-öt évig is eltart. Egy kivételével mindegyikőjük megkapta már a népi iparművész címet. Normarendszerben dolgoznak, órabérük – bruttó – 240 forint körül mozog; a legügyesebbek 35-50 ezer forintot visznek haza havonta, keresetük tehát épphogy csak eléri egy szakmunkás bérét. Anyagi érdekeltség nem hajtja őket (hol van már az az idő, a XVI. század, amikor megtiltották a városi elöljárók a felnőtt lányoknak a csipkekészítést, mondván, a könnyű kereset könnyelműséghez vezet), igaz, nem is panaszkodnak. Jól tudják, még soha ilyen „jól” nem fizetett a csipkevarrás. És azt is, hogy a városi önkormányzat a lelkét is kitenné értük. Azt hajtogatják, betegség a csipkézés, nem gyógyul ki belőle az ember leánya, ha egyszer beleesett. Ha vendég jön, vagy ők mennek kiállításaikkal messzi idegenbe, felöltik „királylányruhájukat” – gazdagon redőzött fehér ingüket, selyemszoknyájukat a hozzá való pruszlikkal, úgy mutatják be művészetüket. Ilyenkor érzékelik kicsinykét a dicsőséget, ami munkájuk révén szülőföldjükre világít. A mindennapokban inkább a természetes fényekre ügyelnek, mert mesterséges világításnál nem gyönyörűség, hanem kínlódás a csipkevarrás. Szinte törvényszerű, hogy a halasi iparművész asszonyokat a megromlott szemük hajtja nyugdíjba. Ha munkájuk iránt erős érdeklődést mutat az idegen, kezébe adják a tűt. Mire befűzi a cérnát, nem gondol rá, hogy esetleg belőle is ügyes csipkevarrónő lehetne. Olykor érzékelik a fenyegetettséget is: megeshet, hogy nagyiparosítják vagy amerikanizálják régi mesterségüket. Vagy: magukra maradnak óriási türelmet, sok időt és aprómunkát igénylő tevékenységükkel. Kiskunhalas elöljárói válságos időkben mindig fölkarolták őket. A rendszerváltozás után a csipkevarrók gazdasági nehézségeit látván segítő szándékkal hozta létre a város a Halasi Csipke Alapítványt, amely már eddig is sokat tett hazai és külföldi népszerűsítésük érdekében. Az alapítvány állíttatott szobrot a halasi csipke két voltaképpeni életre hívójának, Markovits Máriának és Dékáni Árpádnak, és ők a szervezői (a városi önkormányzattal, a Magyarországi Csipkeközpont Alapítvánnyal, valamint a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumával közösen) a május 11-ig megtekinthető nemzetközi tárlatnak is. „Az egyszerű fehérnépek pompás kezemunkája”, ahogyan a sajtó írta hajdanán, sok dicsőséget szerzett már Magyarországnak. Már 1905-ben ünnepelték Velencében a halasi csipkét, rá egy esztendőre nagydíjjal jutalmazták Milánóban. Pár évtized múltán pedig „lekörözte” Párizsban az addig verhetetlennek tartott brüsszeli csipkét, s megint később a csipke „fellegvárában”, Brüsszelben is nagydíjat kaptak a halasiak. Most már csak idehaza kellene büszkének lennünk rá, s magyar kincsnek tekinteni, merthogy valóban az.

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.