Irány (a) Róma(i)!

Az iszonyatos forróság, a város szűnni nem akaró, egyhangú moraja és a kukákban rothadó szemét bűze minden percet elviselhetetlenné tesz. Az izzadságtól nedves ruhák már-már gőzölögnek. A zsúfolt villamos ragacsos kapaszkodóit markolászó emberek között nyomakodva még a zsebtolvajok is enyhe undorral végzik tanult mesterségüket, miközben az elgyötört arcú ellenőrök homlokáról csöpögő verejték ronggyá áztatja a büntetőcédulákat. Aki teheti, menekül. Elsőként le a villamosról, majd ha lehet – legalább a hét végére –, ki a városból. A kézenfekvő felismerések nyomán más nem is lehet az úti cél, mint az ország tavainak valamelyike, leginkább persze a Balaton. Hűsítő fürdőzés a majd harmincfokos habokban, monokinis csajok, néhány jól behűtött sör, a gyerekeknek fagylalt és kukorica, majd tátott szájú, alélt szunyókálásnak álcázott filozofálás a strand árnyékos részein. Ennél egyszerűen nem létezik jobb dolog.A baj csak az, hogy oda is kell jutni. Ez a gyakorlat viszont a hittérítők elszántságát és a pótvizsgázók igyekezetét igényli. Kell még állóképesség, túlélőfelszerelés és feddhetetlen múlt. (Utóbbira az utazás során kibontakozó becsületsértések pereinek bírósági szakaszában lesz majd szükség.) Ha mindez megvan, a profi kirándulók igyekezzenek babakocsis kisgyermeket vagy legalább egy neveletlen kutyát magukkal vinni, hogy növeljék a túra sportértékét. A péntek délutáni Déli pályaudvar hangulata ugyanis még a legvisszafogottabb sztoikusok szerint is a római arénák hangulatát idézi. A félájult turisták bámulatosan hosszan kígyózó sorai faltól falig érnek, a restiben meleg a sör, és persze csak néhány pénztár működik. Miközben az információs ablak mögött ülő pálinkaszagú múmia leplezetlen ellenszenvvel magyarázza a menetrendet, néhány idős nénike a karácsonyi rokonlátogatáshoz szükséges jegyfoglalásról tárgyal az elcsigázott pénztárossal. Mire végeznek, a maszatos üvegfalra csak húsz centiről olvasható felirat kerül: a pénztár 10 perc múlva bezár. Gyorsan átrendeződnek a maradék sorok, sokan gyilkosságot fontolgatnak, míg mások az eget emlegetve pofozzák gyereküket és hazaindulnak. Nekik lehet igazuk, hiszen az igazi küzdősport majd csak a vonaton kezdődik.A vélhetően a Közlekedési Múzeumból kölcsönzött kocsik hangulatát a német blokk keleti feléből érkező turisták felvillanyozzák, hiszen ők arra nem számítanak, hogy a jegy árában a nosztalgiavonatozás felára is benne foglaltatik. Az elszánt magyar globe-tropperek viszont szégyenkezve szuszakolnak fel a mocskos szerelvényekre. Ők pontosan tudják, hogy a marhavagonok és a másodosztály között csak annyi különbség van, hogy az előbbiek legalább némi árnyékot is nyújtanak.A folyosón a babakocsik, kerékpárok és bőröndök között precíz kisterpeszben állva hasznát lehet venni a könyökvédőnek, nem különben a félbehagyott karatetanfolyamoknak. Elkeseredett küzdelem folyik ugyanis a stratégiai szempontból jól tartható helyekért, meg azért, hogy ne kelljen a balkáni normát alulmúló vécék ajtajában állni, hiszen ott még a legedzettebb gyomrú tisztiorvosokat is az ájulás kerülgeti. Az ország imázsán elmélyülten dolgozó MÁV persze bőségesen biztosít időt az utazási szándék átgondolására, mert a vonatok csak súlyos szolgálati mulasztások esetén indulnak pontosan. A legegyszerűbb tehát, ha legkésőbb Kelenföldön leszállunk, és – kihasználva a megmaradt lendületet – elmegyünk a Római-partra.Ennek jegyében érdemes fél órácskát ücsörögni a HÉV-re várva a Batthyány téren. Ha jön a vonat, le se szálljunk róla egészen az Aquincumot jelző tábláig. Itt a menetirány szerinti jobb oldalra tartva érdemes sörkereső ösztönünkre hallgatva átvágni a város egyik legdrágább lakótelepén. A negyedórás séta során megcsodálhatjuk az esztétika fábrysanyis magaslatait karcoló panelépítészet megannyi remekét. A földszinti lakások előtti füves térségből ugyanis mindenki igyekszik territoriális alapkérdések alanyává tenni egy kis darabot.A lakótelep szélén azután – elérve a Nánási utat – nyugodtan hunyjuk be a szemünket, onnan már a Duna és a fáradt napolajban sütött keszegek illata is eligazít. A gondosan ápolt kertek és üdülők között sétálva hirtelen a trópusok forró égövi hangulata gyakorol mágikus hatást a tikkadt vándorra, amikor eléri a partot. Az évszázados nyárfák és füzek árnyékában aligruhás gyönyörű nők, sokat mulasztott férfiak és sokat tapasztalt nagymamák kóstolgatják a dolce vita magyaros ízeit. A víz elszántan cirógatja a föveny köveit, miközben az érkező azon tűnődik, hogy jelenlétével a méterenként öt kocsma melyikének teraszát tisztelje meg. Bömböl a zene, mindenhonnan más kereskedelmi rádió igénytelenségét hirdetve. Vannak helyek, ahol tetovált Don Szabók és Don Kicsifiúk cserélnek eszmét olajról, szőkeségről, máshol állig begombolt urak emlegetik a tőzsde és a szerencse névadó keresztanyját, míg a szürke tömeg barna frottírzoknis lábát félszegen csúsztatja kínai papucsába a csülöksütő árait nézve. Nem törődnek sokat velük az értelmiség hekket és filozófiai téziseket csócsáló, szigorúan agyonmosott, vasalatlan ingben üldögélő képviselői, hiszen ők pontosan tudják, hogy a squash-klubban meleg van, hogy a Tropical Disco csak a hét végén üzemel, meg hogy a csülök nem passzol a túrabiciklisek kalóriaszegény életviteléhez. De nem is ez a baj. Itt elsősorban nézelődni kell. Nézni, ahogy a partig futó betonutakon és síneken a valószínűtlenül izmos, csokibarna sportsmanek mindenféle hajókat és csónakokat bocsátanak vízre, ahogy a kajakok, kenuk, evezősök hajóvontákkal versenyeznek. Lehet még pecázni, kártyázni, veszekedni vagy zsíros kenyeret majszolni a víz fölé ácsolt teraszon, azon töprengve, hogy a daliás idők csónakházai miért olyan rozogák. Fújni a füstöt, és figyelni a partra úszó kutyákat, ahogy a vizet és a hétköznapok minden gondját a kavicsszőnyegre rázzák. Sétálni a zajos sokadalomban, és nem venni tudomást arról, hogy a parttól néhány száz méterre a Szentendrei út négyszer két sávban cáfolja a nosztalgia és a béke helyben fogant, álmos téziseit. És persze örülni annak, hogy leszálltunk a vonatról.