Ajándék

Eltettem emlékeim almáriumának legrejtettebb fiókjába azt a novemberi órát. S bevallom, életem keresztösvényein sokszor eszembe jutott, nem is mindig a levert forradalomra gondolva, hanem mert többet adott csalfa szavaknál, hamis könyveknél, megjátszott attitűdöknél. Egyszeri és megismételhetetlen ajándék volt Domokos Pál Pétertől, a szent embertől, akinek neve szimbólum volt idehaza, Erdélyben és Moldvában, de a világon szétszóródott magyarság körében is.Azon a napon matematikatanárként lépett be az osztályunkba. Ha jól emlékszem, ez volt az első hivatalos tanítási nap a forradalom bukása után. Mindjárt az első órát ő tartotta. Beírt az osztálykönyvbe, s akkor vigyázzba állt. Felemelte kissé a fejét, talán a szemüvegét is megigazította, és az volt az érzésünk, hogy átnéz a terem hátsó falán.Mi, nebulók, akik máskor alig tudtunk elcsendesedni, most némán figyeltük a csíksomlyói parasztcsalád fiát, a tudós néptanítót, a dal- és mesegyűjtőt, akire még életében illett volna a babér. S ebben a kegyeleti állapotban, amikor az Úristen is ide mosolyog az emberekre, megéreztük, hogy mégsem állhat a tanító úr csak úgy egymagában vigyázzban az osztályban, elkezdtünk mi is szép sorjában kilépni a padokból. Nem tudom, ki kezdte, valahogy a lélek csengettyűi szólaltak meg bennünk egyszerre. Aztán már valamennyien ott álltunk vigyázzban abban a magasföldszinti osztályteremben, amelynek ablakai előtt ma is gyakran elsétálok.Vártuk, hogy a tanító úr egyszer csak majd azt mondja, legények – mert kedvenc szavajárása ez volt, ha ránk terelődött a beszéd –, foglaljatok helyet! De hamarosan kiderült számunkra, hogy Domokos Pál Péter testtartása mögött egészen más lapul: szavak, amelyeket nem lehet kimondani, könnyek, amelyeket nem lehet elsírni, gondolatok, amelyeket nem lehet átadni. Egyetlenegy módja van ezen a reggeli órán, ebben az osztályteremben a levert forradalom előtti főhajtásnak: a vigyázzban állás, ami megerősíti a gerincet, hitet adhat a jövőre, különösképpen azoknak, akik még tizenöt évesek.És egy teljes órán, azaz ötven percen keresztül, egyetlen hang nélkül vigyázzban álltunk! Senki nem kotorászott a padban, senki nem köhögött, senki nem akart megszólalni, és senki sem akart kikéredzkedni. Egymás tekintetét sem kerestük, és egymás gondolatait sem lestük. Egy közösségnek szólt az üzenet, és mégis, külön-külön valamennyiünknek is. Ha akkor valaki belép, igencsak elcsodálkozott volna azon, amit lát, merthogy egy tanító töltögetett valami életre valót belénk a maga sokszájú amforájából.A csengetés úgy ért minket, mint a villámcsapás. Kitámolyogtunk az osztályteremből, és az élet ment tovább. Lassan megszoktam, hogy a vigyázzban állás sokszor többet segít, mint a felesleges hadakozás.