A német politika paradicsommadara

Csinos hölgy üldözi a német külügyminisztert. Ha Ámor nyilaival venné célba, a négy házasságban megedződött politikus aligha tartaná veszélyesnek a helyzetet. Bettina Röhl – 1976-ban a stuttgarti börtönben öngyilkosságot elkövetett Ulrike Meinhof lánya – azt akarja rábizonyítani Joseph Maria (Joschka) Fischerre, hogy szellemileg nem szakított egykori, erőszakra hajló beállítottságával. Merész állítását arra a beszélgetésre alapozza, amelyet mint újságíró 1998 márciusában folytatott az akkor még Bonnban működő parlament Zöld-frakciójának vezetőjével. Az interjú egyik lényeges megállapítása így hangzott: „Soha nem voltam mentes az erőszaktól. Meggyőződésemben még ma sem vagyok az.” Fél esztendővel később a német választók a szociáldemokrata–Zöld koalíciót segítik hatalomra, a külügyi tárcához és egyben alkancellári címhez jutott Fischert azóta üldözi a Vörös Hadsereg Frakció (RAF) fanatikus terroristájának gyermeke.Bettina Röhl és Joschka Fischer egymás ellentéte. „Gyűlölöm az anyámat, mert amikor 1970-ben illegalitásba vonult, engem meg az ikertestvéremet hétévesen egyszerűen magunkra hagyott.” E sötét emlékkel szemben állnak annak a súlyos következményekkel járó tüntetésnek az eseményei, amelyek Ulrike Meinhof halálhírét követően zajlottak le. Frankfurt belvárosában ekkor Molotov-koktélt dobtak a rendőrség egyik kocsijára, és a súlyos égési sebeket szerzett Jürgen Weber rendőr majdnem életével fizetett a támadásért. Az ideiglenesen letartóztatottak között szerepelt Fischer is, aki állítólag a tragikus következményekkel járó demonstráció egyik szellemi vezetője, a Meinhof-szimpatizánsok képviselője volt. A tettest azóta sem sikerült elfogni. Bettina Röhl viszont az ismétlődő utcai harcokról készült fényképeken felismerte a szövetségi állam jelenleg legnépszerűbb politikusát, amint társaival – fekete bukósisakban – veri a rendfenntartó erők egyik tagját. „Azóta nem hiszem egyetlen szavát sem, amellyel erőszakra való hajlamát akarja leplezni.” A külügyminiszterre visszaütött hajdani radikális múltja, a „parlamenten kívüli ellenzék” tagjaként eltöltött évek. „Fontos, talán főszerepet játszottam, majdnem minden tüntetésen jelen voltam, ezt nem lehet eltitkolni” – ismeri be Fischer, s egyben ismételten hangoztatja: „Meggyőződéssel vallom, hogy az erőszak mindig önpusztításhoz vezet.”Az egyesített ország első számú diplomáciai képviselőjének pályája különlegességnek számít a német politikai karrierek történetében: az anarchiától a demokráciáig vezet. A Magyarországról kitelepített sváb hentes fia politikai autodidakta, de másféle szakképzettsége sincs. Gimnáziumi tanulmányait félbeszakította, és fényképésztanoncnak állt be. E foglalkozást hamarosan unalmasnak találta, és tizennyolc évesen Majna-Frankfurtba költözött, ahol egyetemi előadásokat látogatott, holott érettségi nélkül nem folytathatott főiskolai tanulmányokat.Figyelmét hamarosan a baloldali értelmiség tézisei kötik le. Theodor W. Adorno sötét színekben festette le tanítványainak a szövetségi köztársaság sorsát, rendszerét pusztán „formális demokráciának” nevezte, amelyben csak a nyereség és az önfenntartás törvényei uralkodnak. Fischer a továbbiakban, Marx és Mao Ce-tung művein keresztül, eljut az akkori időszak divatfogalmához, a forradalomhoz. 1968 húsvéthétfőjén tapasztalja első alkalommal az államhatalom erejét: az egyetemista ellenzék vezetője, Rudi Dutschke ellen elkövetett merényletet követő tiltakozó megmozdulás során a rendőrök gumibottal verik szét a tömeget, amelyben ott van Fischer és első felesége, Edeltraud Regina is.Joschka 1970-ben csatlakozik a „forradalmi harc” (Revolutionärer Kampf) nevű szervezethez, és agitációs feladatot vállal: az Opel autógyárban igyekszik felbujtani a munkásokat, de azok érdeklődése minimális, és a vállalat igazgatósága gyorsan útilaput köt a fogadatlan prókátor talpára. Frankfurtban fellángol a tiltakozás az ingatlanspekulánsok ellen, akik a régi villák helyére felhőkarcolókat akarnak építeni. A „forradalmi harc” tagjai – jogtalanul – megszállják a fenyegetett házakat, és úgymond védelmezik őket a felvonuló rendőrséggel szemben. Fischer és társai „takarítóbrigádot” alakítanak, és a közeli erdőkben gyakorolják az utcai harc részleteit: az ellenfél bekerítését, lefegyverzését, szétverését. „Akkor polgárháborús viszonyok uralkodtak az utcákon” – emlékszik vissza az a Rainer Marx, aki a Kettenweg 51. szám alatti ház kiürítése során ismerkedett meg Joschka Fischer öklével. A jelenetet megörökítő fotós, Lutz Kleinhans így emlékszik vissza: „A motoros-bukósisakkal álcázott fiatalember – egy hosszú hajú, bőrkabátos társától támogatva – letépte a térdre esett rendőr sisakját, aztán keményen ütlegelte, majd rugdosta a földön elterült embert. Akkor természetesen nem tudhattam, hogy a bukósisakos férfi Joschka Fischer, és hogy a felvételek évtizedekkel később egész Európában nyugtalanságot váltanak ki. A rendőrnek semmi esélye sem volt, hiszen hamarosan ötszörös túlerővel állt szemben.”Az Ulrike Meinhof halálát követő tüntetés idején Fischert – tizenhárom társával együtt – letartóztatják, majd negyvennyolc óra múltán, bizonyítékok hiányában, elbocsátják. Ezek után Joschka eltávolodik az erőszakos cselekményektől, és a zöldek között kezdi meg politikai karrierjét. 1985 decemberében esketik fel Hessen tartomány környezetvédelmi miniszterévé. Az ünnepélyes eseményen fehér tornacipőben és sportzakóban jelenik meg. Ettől kezdve figyeli az NDK állambiztonsági szolgálata, a Stasi, amely egy tervezett kelet-berlini látogatása előtt így jellemzi: „Szélsőbaloldali, anarchista csoportokban tevékenykedett. 1967-ben héthetes börtönbüntetésre ítélték az államhatalommal szembeni ellenállásért. Személyiségére a becsvágy, karrierizmus jellemző, jelentős befolyást gyakorol a zöldek szélsőbaloldali szárnyára. Továbbra is szükségesnek tartja a parlamenten kívüli harcot, az erőszakmentes ellenállást.” A terrorizmus csúcspontját jelentő 1977. év ősze az illúziók elvesztését hozza Joschka Fischer számára. Végleg elutasítja az erőszak alkalmazását.Fischer harmadik házassága is felbomlik, a politikus aggasztó súlyfelesleggel küzd. A válás után szigorú diétára szánja el magát, és elhatározza, hogy rendszeres futóedzéseket tart. 1998-ban első alkalommal teljesíti a maratoni távot, majd a szövetségi választások eredményeként feljut a csúcsra: a szociáldemokrata–Zöld koalíció külügyminisztereként kerül be Gerhard Schröder kabinetjébe.A NATO balkáni akciója idején Fischer pártja pacifista szárnyának céltáblája lett. A zöldek kongresszusán festékeszacskóval fejbe dobják, a miniszter azonban nem hagyja magát befolyásolni, és kitart a belgrádi rendszer elleni háború jogossága mellett. Ez év januárjában látnak napvilágot a számára kompromittáló fényképek, és robbantják ki a vitát: vajon a hajdani militáns Fischer képviselheti-e nemzetközi szinten a németeket? A vitához jelentősen hozzájárult a külügyminiszter minapi fellépése a frankfurti bíróság előtt, ahol mint tanút hallgatták ki a volt terrorista Hans-Joachim Klein ellen folytatott perben. Kleint azzal vádolják, hogy 1975-ben részt vett a bécsi OPEC-konferencia résztvevői ellen elkövetett merényletben.Joschka Fischer felhasználta az alkalmat, hogy a valamikor barátjának tartott vádlottal kapcsolatos válaszain túlmenően ismételten visszatérjen a saját szerepére: „Legnagyobb tévedésünknek számított az a meggyőződés, hogy az erőszakot szervezni lehet. Ezzel igen veszélyes küszöböt léptünk át.” Az erőszakcselekményektől ismét határozottan elhatárolta magát. Ennek ellenére Angela Merkel – a kereszténydemokraták elnök asszonya – nem tartja őszintének Fischer bűnbánatát. Wolfgang Gerhardt szabad demokrata pártelnök a hajdani események kozmetikázását kifogásolja. A lemondását szorgalmazó követelések ellenére Joschka Fischer politikai jövőjét – legalábbis egyelőre – nem fenyegeti veszély. A német választópolgárok nyolcvankét százaléka sikeres külügyminiszternek tartja, sőt a kereszténydemokrata-szimpatizánsok hetvennégy százaléka is az egykori „forradalmár” mellett áll.A parlament száznyolcvan percet szánt arra, hogy átvilágítsa Joschka Fischer múltját. A kancellárhelyettes ezúttal is beismerte a múltját, ismét bocsánatot kért, de felháborodással szögezte le, hogy a vádak sora – szavai szerint – napról napra abszurd gyanúsításokkal szaporodnak, holott „olyan politika mellett kardoskodom, amely elutasít minden erőszakot”. Az ellenzék kétségbe vonta Fischer szavahihetőségét, hangsúlyozta, hogy annak idején a demokratikus államrend megdöntésére törekedett, és most sem áll ki az állam hatalmi előjogai mellett. Az éles szócsata végül társadalompolitikai vitává alakult át a politikai tévelygők integrációjáról. A zöldek szerint a keresztény- és a szabad demokraták új ellenségképet akarnak kreálni, ezt a célt szolgálja a külügyminiszter támadása. A Fischer-ügyből a 2002-es szövetségi választások korteshadjáratának egyik visszatérő témája lehet, amely karrierjének újabb fejezetéhez segítheti a német politika paradicsommadarát.