Csíksomlyótól Pottyondig

Elöregedés, elnéptelenedés, elvándorlás jellemzi Csík, Kászon, Gyergyó és Gyimes falusi településeit a század végén. Ezt persze eddig is tudtuk, de hogy a helyzet mennyire aggaszó, az csak A Székelyföld falvai a huszadik század végén című sorozat második kötetéből derül ki: a százhúsz település között akad olyan, ahol az elnéptelenedés elérte a hatvannyolc százalékot!Orbán Balázs 1869-es kutatásai óta nem készült olyan felmérés, amilyenre Sepsiszéki Nagy Balázs négykötetesre tervezett munkája vállalkozik. A könyv nem az elmúlt több mint százhúsz év krónikája, hanem tényeket sorakoztat fel a szerző által összeállított kérdőív s a több mint ezerötszáz adatközlő által elmondottak alapján – mégpedig nem a városokra, hanem elsősorban a falvakra figyelve.Csík, Kászon és Gyergyó általános jellemzése, illetve a falusi lakosság életmódját taglaló áttekintés után kezdődik a települések leírása. Az ott lakók lélekszáma alapján (az 1992-es népszámlálás eredménye) megkapjuk a lakosság vallási megoszlását, továbbá a település földrajzi fekvésének leírását, de megismerhetjük a hitélet, az oktatás, a közellátás helyzetét, a jellemző családneveket és munkalehetőségeket, a főbb turisztikai látványosságokat is. (Az alcsíki Csinádon például a fő foglalkozás a szarvasmarhatartás és az erdőlés. Az állami nyugdíj 2,5 kiló disznóhús árának megfelelő 67 ezer lej; az asszonyok télen-nyáron a patakokban állva sulykolják a ruhát, a torokfájást petróleumos cukorral, a tüdőgyulladást lócitromból készült teával orvosolják. Áram nincs, a lakosság petróleumlámpával világít. Ahogy a helybeliek mondják: a villanyt itt gyufával kell meggyújtani...)A leírásokból kitűnik, hogy a kulturális élet – a testvérfalvaknak, a különböző hagyományőrző csoportoknak, színjátszó köröknek és énekkaroknak köszönhetően – meglepően színes, s a folklór is életben maradt, legyen szó akár régről megőrzött, felelevenített vagy újonnan kialakult szokásokról. Ez utóbbiak közül a „18 évesek bálját”, illetve a „csokibál” névvel jelölt nagykorúak mulatságát, a május első vasárnapján rendezett öregek napját, a március 15-én tartott első és második világháborús hősök emléknapját említi a könyv.A kötetet számos fotó illusztrálja, s több színes térkép, grafikon, táblázat segíti az eligazodást. Külön említést érdemel a mintegy százharminc tételt tartalmazó szó- és fogalommagyarázat (amelyből kiderül, hogy az „Ábel vére” néhol az orbáncfű népies megnevezése, a „ciheres” bozótos területet, az „osztováta” szövőszéket jelöl, a „pityókatúratás” pedig a krumpli ekével történő kifordítása). Megtaláljuk a könyvben a Csíkszékhez köthető neves személyiségek életrajzát, illetve magyar–román és román–magyar helységnévmutatót. A folytatáshoz csak hasonló alaposságot és kitartást kívánhat a magyarság sorsa és a néprajz iránt érdeklődő olvasó. Stílszerűen: „Jó utat, ahol sár nincs!”(Sepsiszéki Nagy Balázs: A Székelyföld falvai a huszadik század végén II. Csík-, Kászon- és Gyergyószék. Nap Kiadó, Budapest, 2000. Ára: 4500 forint)