Hogyan biztosítható a jogegység?

Valamennyi országos napilap 2000. január 17-i száma tudósított arról, hogy a Nyilvánosság Klub tisztújító közgyűlést tartott, amelyen megválasztotta az ügyvivő testület kilenc tagját, közöttük Vásárhelyi Máriát, aki úgy is mint független médiakutató, előadást tartott.Ebben kifogásolta, hogy a Magyar Televízió működése alkotmány- és törvénysértő, amiért a parlamenti pártokat és a gyáva ítéleteket hozó magyar igazságszolgáltatást tette felelőssé. A legalacsonyabb példányszámú Magyar Hírlap pedig Bírálta a közszolgálati médiát a Nyilvánosság Klub című cikkében már arról is tudósított, hogy az előadó szerint a Magyar Televízióban cenzúra működik, amelyet a Fidesz, a kisgazdapárt, esetenként a MIÉP székházából irányítanak. Példaként említette, hogy tévések beszámolója szerint Schmidt Mária, Orbán Viktor tanácsadója rendszeresen egyeztetett szerkesztőkkel a Híradó tartalmáról. Schmidt Mária kellő időben helyreigazítási kérelmet juttatott el a lap főszerkesztőjéhez, amely szerint: „... valótlanul híreszteltük dr. Schmidt Mária főtanácsadóról, hogy a Tv-Híradó tartalmát rendszeresen egyeztette volna a szerkesztőkkel”. A helyreigazítási kérelmet a főszerkesztő indokolás nélkül elutasította. Megindult tehát a közvélemény által nagy érdeklődéssel kísért, helyreigazítás közlésére irányuló per, amelyet első- és másodfokon – egymástól eltérő indokok alapján – Schmidt Mária felperes elveszített, azonban a felülvizsgálati eljárás során a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéleteket – újonnan kifejtett, az alsóbb fokú bíróságok ítéletétől eltérő indokok alapján – hatályon kívül helyezte,és a Magyar Hírlapot mint alperest a keresti kérelem szerint elmarasztalta. Napilapunk a folyó évi január 4-i számában közölte Molnár Pál: A híresztelés híresztelése is törvénysértő című dolgozatát, amely mindhárom ítélet tartalmát korrektül és kimerítően ismerteti, ezért arra ehelyütt csupán utalok.Most e per utóéletéről kívánok beszámolni, levonva annak tanulságait. E körbe tartozik már Molnár Pál imént említett dolgozata is, mégpedig – értékítéletünk szerint – pozitív értelemben azért, mert a legmagasabb bírói fórum döntését olyan módon fogadja, amint az jogállamban akkor is elvárható, ha az állampolgár e döntéssel történetesen nem ért mindenben egyet. Látni fogjuk, hogy a per utóéletében a pozitív jellemzők ezzel véget is értek. A Magyar Hírlap a folyó évi január 5-i számában – bizonnyal annak aposztrofálására, hogy milyen „gyáva” és ellentmondó ítéleteket hoztak bíróságaink az ellene indított perben – közli a három ítélet szövegét. A szerkesztőség a Három ítélet címszó alatt aggodalmát fejezi ki a tudósítás szabadságának a jövőjét illetően – írja most már ugyanezen napilap január 8-i számában Halmai Gábor, a Nyilvánosság Klub másik ügyvivője úgy is mint alkotmányjogász, aki ennek az írásnak a műfaját „szabad vélemény” megjelöléssel illeti. Schmidt Mária kontra Magyar Hírlap című dolgoztában ismerteti mindhárom bírói ítélet tartalmát. Ennek során vitába száll a Legfelsőbb Bíróság ítéletének indokolásával. Kifogásolja, hogy az elsőfokú bírói ítélet kapcsán a legmagasabb bírói fórum egyszerűen nem vesz tudomást arról, hogy sem a bírálatot mondó Vásárhelyi Mária, sem pedig a tudósítás nem arról szól, hogy a főtanácsadó bizonyosan rendszeresen egyeztetett a tv-híradó tartalmáról a szerkesztőkkel, hanem csupán arról, hogy a „tévések beszámolója szerint” ez történt.Vagyis az alperesnek nem az egyeztetés megtörténtét, hanem az ezzel kapcsolatos vélekedést kellett volna bizonyítania. Majd részletesen kifejti, hogy miért téves az ítélet indokolásának a sajtótörvény ötödik paragrafusával kapcsolatos indokolása. Szerinte a Legfelsőbb Bíróság által sugallt gyakorlat szinte lehetetlen helyzetbe hozza a sajtószerveket, hiszen közügyekről folytatott viták esetében nem elegendő ügyelniük arra, hogy korrekt módon tájékoztassanak az egyes álláspontokról, de vállalniuk kell az állítások bizonyításának feladatát, mert ellenkező esetben – akár a vitapartner kiiktatásával is – ők lesznek a szenvedő alanyai a közvéleményre tartozó tudósítások megjelenésének. Kifogásolja, hogy a polgári bíróságok gyakorlata lényegesen szigorúbb a közszereplőket bíráló sajtóval szemben, mint az Alkotmánybíróság intenciója. Azt állítja, hogy ez a gyakorlat nem állja ki az emberi jogok európai bírósága gyakorlatának a próbáját, ám precedens határozatra nem hivatkozik. Így álláspontja legfeljebb irodalmi álláspontnak tekinthető. Imigyen támogatja ügyvivőtársa: Vásárhelyi Mária kemény kritikáját mind a sajtószabadságot veszélyezető, diktatórikus végrehajtó hatalommal, mind pedig az ebben állítólag ugyancsak bűnös és gyáván ítélkező bíróságokkal szemben. Nem feledkezik meg azonban a harmadik államhatalmi ágról, a törvényhozásról sem. Dolgozatának mind a bevezető, mind pedig a befejező részében felhívja ezért a figyelmet a lex Pokol felmelegítésének alkotmányos veszélyeire. (Pedig ehhez a polgári anyagi és eljárásjogi szabályok módosítása nem elegendő: szükséges a sajtótörvény módosítása is, ami kétharmados parlamenti szavazatarányt igényel. A jogalkotás veszélye ezért nem kifejezetten nyomasztó.)Láthatjuk tehát, hogy a mediokrácia offenzívája átfogó; a stratégiája tetszetős; az összműködés harmonikus; a főcsapások az alkotmányos intézményeket veszik célba, az azokba vetett bizalmat törekszenek megrendíteni, ezért a jogállamiságot alapjaiban veszélyeztetik. Igaz ugyan, hogy a képzelet zsonglőreinek leleményessége, fantáziájának színessége imponáló. Mégsem lenne helyes pánikba esni. Hiszen ezúttal nem többről, mint arról van szó, hogy a számukra elviselhetetlen nyűgként jelentkező bizonyítási tehertől kívánnak szabadulni. (Objektíve valótlan tényt ugyanis lehetetlen bizonyítani.) Ezért céljuk eléréséért az objektív valóságot – a (köz)vélekedés, meg híresztelés híresztelésének a közbeiktatásával – virtuális valósággá kívánják átvarázsolni. Ennek megakadályozására pedig szilárd joggyakorlatra, a jogegység biztosítására van szükség.Egy hasonló témával foglalkozó, Fiúk a bányában és a jogegység című dolgozatom (Magyar Nemzet, 2000. január 22.) középpontjába állítottam a Fővárosi Bíróság két különböző fellebbezési tanácsa által hozott, ugyanazon jogkérdésben egymással ellentétes tartalmú bírói döntést. Ilyen módon kívántam exponálni a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. LXVI. törvénynek a jogegységről szóló fejezetére alapított azon álláspontomat, amely szerint az ellentétes bírói gyakorlatra tekintettel – a jogalkalmazás egységének a biztosítása érdekében – a Legfelsőbb Bíróság jogegységi határozatára van szükség. Ezt követően ugyan a Legfelsőbb Bíróság e perben meghozta és a bírósági határozatokban (241/2000) közzétette azt a határozatát, amely szerint: I. A sajtójogi felelősség nem kerülhető meg úgy, hogy a valótlan tényállítás közlése mások vélekedésére hivatkozva történik. II. A sajtó-helyreigazítási keresettel szemben az alperesnek kell bizonyítania a sajtóközlemény valóságát, azonban a közzététel folytán ez a határozat a bíróságokra nem vált kötelezővé, csak iránymutatóvá. Nem értek egyet Halmai Gábornak azzal az álláspontjával, amely a Legfelsőbb Bíróság e gyakorlatának alkotmányosságát kétségbe vonja. Abban azonban egyetértek vele, hogy a Legfelsőbb Bíróság ítéletének az indokolásában felhívott kollégiumi állásfoglalással kapcsolatban is az a helyzet, hogy az a bíróságokra nem kötelező (hanem csupán iránymutató).A médiaháború változatlan hevességgel dúl. A médiokrácia továbbra is abban a helyzetben van, hogy képes az alkotmányos intézményekbe vetett bizalmat megrendíteni. Ezért célszerű a jogbiztonságot jogegységi határozat meghozatala által növelni. Ennek keretén belül indokolt a sajtó-helyreigazítás kérdésével foglalkozó (Pk. 12–15.) kollégiumi állásfoglalások felülvizsgálata, azoknak a sajtótörvénnyel (különösen a 2., 4., 5. paragrafusával, továbbá a 20. paragrafus e)pontjával) való összhangba hozatala. A fiúk a bányában című dolgozatomban felhívtam a figyelmet arra, hogy az ÉS, amikor a helyreigazítást közölte, egyúttal közzétett olyan terjedelmes, a helyreigazítás tartalmával konkuráló tartalmú peranyagot is, amely alkalmas volt arra, hogy a helyreigazítás elveszítse ezt a jellegét. Ugyanezt a tendenciát tükrözi a hasonló felfogású Magyar Hírlap január 5-i és 8-i számának fent idézett tartalma. Ezért kívánatos lenne, ha a jogegységi határozat az ügyintéző részben hívná fel a figyelmet arra, hogy ilyen esetben végrehajtás elrendelésének van helye (nem úgy, mint a 15. sz. Pk.-állásfoglalás, amely ezt csupán az indokolás utolsó bekezdésében mondja ki). Vajha a jogegységi határozat megelőzné, vagy legalább korlátozná a visszatetsző csúsztatásokat, a felelőtlen híreszteléseket, a megszilárdult joggyakorlat meggyorsítaná, markánsabbá tenné az ítélkezést és a meggyőző tartalmú, indokolású bírói ítéletek megnyugtatnák a közvéleményt, s véget vetnének a per nem kívánatos utóéletének!