A darázsfészek

A magyar kormány által a második világháború kitörése után folytatott semleges külpolitika 1941. április elején bekövetkezett kudarcát a német–jugoszláv fegyveres konfliktus kirobbanása váltotta ki. Ezért a magyar olvasó számára nem érdektelen a harmadik birodalom és a délszláv királyság között fennálló kapcsolatok alakulásának, a feszültség növekedésének elemzése.A Szerb–Horvát–Szlovén Királyság – amelyet 1929 óta hivatalosan Jugoszláviának neveztek – a Párizs környéki békeszerződések műve volt, ezért kormányai mind közvetlenül, mind a kisantant révén szoros kapcsolatokat tartottak fenn a győztes Franciaországgal. Miután a franciabarát Sándor királyt 1934 októberében horvát terroristák meggyilkolták, a kiskorú Péter király helyett az államfői teendőket gyakorló Pál régensherceg – anélkül, hogy a francia kapcsolatokat lazította volna – óvatosan közeledett a francia szövetségi rendszerrel szemben álló államokhoz, így elsősorban Olaszországhoz és Bulgáriához, de Magyarországhoz és a Német Birodalomhoz is. Jugoszlávia a háború előestéjén stabil államnak látszott, mivel Pál hercegnek sikerült bizonyos mértékig elsimítania az állam létét fenyegető szerb–horvát ellentéteket. Horvát minisztereket vett be a kormányba, így Vlado Macsekot, a horvát parasztpárt vezérét is.A régensherceg és a jugoszláv kormány óvatos és józan külpolitikáját igazolni látszottak az 1940 tavaszán elért nagy nyugat-európai német győzelmek. Bár Franciaország váratlan összeomlása sokkhatást váltott ki Jugoszláviában – elsősorban a szerb tartományokban –, a felszínen úgy látszott, hogy a délszláv állam semlegességét semmilyen oldalról sem fenyegeti veszély. E remény 1940 nyarán megalapozottnak tűnt, hiszen a Balkán volt Európának az a térsége, amely iránt Hitler a legcsekélyebb érdeklődést sem tanúsította. A magyar–román viszályba is csak vonakodva avatkozott be a német diktátor, s a második bécsi döntést a valódi vagy vélt szovjet veszélytől való félelem motiválta.Mussolini 1940. október 28-i – Hitler tudta nélkül elhatározott – támadása Görögország ellen és az olasz haderők dél-albániai súlyos vereségei új helyzetet teremtettek a Balkánon. Ahhoz, hogy a németek segítséget tudjanak nyújtani az olaszoknak, elengedhetetlennek látszott, hogy Jugoszlávia tengelybarát politikát folytasson. Berlinben tudták, hogy a szerb tartományok lakossága németellenes, de az is köztudott volt, hogy a német és olasz erők Görögországba való bevonulása esetén a jugoszláv kormány igényt tart Szaloniki kikötőváros bekebelezésére. 1940. november elején Nedics hadügyminiszter felhatalmazta Vauhnik berlini katonai attasét, folytasson tárgyalásokat ebben az ügyben a német vezetőkkel. Az újabb súlyos olasz vereségek hatására és Nedics bukása után azonban a belgrádi kormány leállította a tárgyalásokat.Hitler viszont úgy döntött, hogy a romániai olajforrások biztosítása céljából minden körülmények között megakadályozza angol támaszpontok létesítését Görögországban. Nyomás alá helyezte Bulgáriát, hogy csatlakozzék a háromhatalmi egyezményhez. Ugyanakkor fontosnak tartotta Jugoszlávia tengelybarát irányban történő áthangolását. Ribbentrop külügyminiszter 1940. november 27-re Fuschlába hívta Cincar-Markovics jugoszláv külügyminisztert, akit egy nappal később Hitler is fogadott Berghofban. A német vezér hangsúlyozta, hogy Németország érdekében áll egy erős jugoszláv állam fennállása. Arról, hogy szívesen látná Jugoszláviának a hármas paktumhoz való csatlakozását, csak homályosan, burkolt szavakkal beszélt. Megpendítette azt a lehetőséget, hogy Jugoszlávia birtokba vehetné Szalonikit, majd kijelentette: „Egyrészt Németország és Olaszország, másrészt Jugoszlávia között lehetne megnemtámadási szerződést kötni, Jugoszlávia viszont kijáratot kaphatna az Égei-tengerre.”December 5-én von Heeren belgrádi német követ jelentette, hogy a Pál herceg elnökletével tartott koronatanácson tárgyalták meg Hitler javaslatait. A német elhárításhoz ugyanakkor olyan információk futottak be, amelyek szerint a jugoszláv hadsereg fegyveres erővel akadályozna meg egy német átvonulást. A jugoszláv álláspont megmerevedése egybeesett a jugoszláv–magyar örökbarátsági szerződés aláírásával, amelyre a német államvezetés meglehetősen hűvösen reagált, mivel azt a német külügyi hivatalban az angol diplomácia sikereként értékelték. Hitler a tervezett görögországi hadjáratra való tekintettel arra törekedett, hogy az egész Balkánt egyesítse a hármas paktum keretében, ezért Jugoszlávia semlegessége 1940 decemberében már nem felelt meg a német érdekeknek.Az 1940. december 7-én Berlinben átadott jugoszláv jegyzék azonban éppen a semlegességre való törekvést tartalmazta, mivel azt hangsúlyozta, hogy Jugoszlávia kész megnemtámadási szerződést kötni Németországgal és Olaszországgal. Nem tért ki Hitler kezdeményezésére, hogy Jugoszlávia csatlakozzék a háromhatalmi egyezményhez. Ribbentrop ezért december 21-én ridegen elutasította a jugoszláv indítványt.Felvethető a kérdés: miért ragaszkodott ilyen makacsul Hitler és a német kormány Jugoszláviának a hármas paktumhoz való csatlakozásához? Feltehetőleg azért, mert a német katonai vezetés akkor még elkerülhetetlennek tartotta a Bulgárián való átvonulást Görögország felé. A jugoszláv hadsereget – az első világháborús tapasztalatok alapján – erősebbnek tartották, mint amilyen a valóságban volt, és attól féltek, hogy a délszláv hadsereg hátba támadhatja a Görögország felé vonuló német alakulatokat. Ugyanakkor a jugoszláv vezetők – nem ismerve a Wehrmachtnak Hitler által kiadott utasításokat, amelyek csak Bulgárián keresztül történő átvonulásról szóltak – attól féltek, hogy a német haderő minden körülmények között Jugoszlávián át szándékozik Görögországot megtámadni. 1941. február elején Macsek horvát parasztpárti vezér és Cincar-Markovics nyomatékosan hangsúlyozta Bakách-Bessenyey magyar követ előtt, hogy Jugoszlávia a rendelkezésére álló minden eszközzel megakadályoz egy német átvonulást a Görögországhoz fűződő barátsága miatt.A Német Birodalom és Jugoszlávia közötti kapcsolatok végleges tisztázása céljából Hitler Cvetkovics jugoszláv miniszterelnököt és Cincar-Markovicsot 1941. február 14-re tárgyalásra hívta meg Berghofba. A jugoszláv államférfiak először Ribbentroppal tárgyaltak, aki szinte agresszívan sürgette a hármas paktumhoz való csatlakozást. Cincar-Markovics ezzel szemben egy magyar–jugoszláv–bolgár–török szövetség tervét vetette fel, amely viszont ellenkezett a német érdekekkel, mert lehetetlenné tette volna a német csapatok bevonulását Bulgária területére. E tervet Hitlernek is előterjesztették a jugoszláv vendégek, aki Ribbentropnál valamivel udvariasabban csak annyit mondott, hogy nem tartja reálisnak egy ilyen szövetség életre hívását. Felajánlotta Szalonikit arra az esetre, ha Jugoszlávia csatlakozik a hármas paktumhoz. Abban egyeztek meg, hogy hasznos lenne egy találkozás Pál régensherceg és Hitler között.Időközben riasztó hírek érkeztek Belgrádból Bakách-Bessenyey magyar követtől. Bár Bulgária 1941. március 1-jén csatlakozott a hármas paktumhoz, és megkezdődött a német csapatok bevonulása Bulgáriába, Cincar-Markovics kijelentette a magyar követ előtt, hogy Jugoszlávia, mivel a nyugati hatalmaknak köszönheti létét, erkölcsi okokból nem csatlakozhat a paktumhoz. Hírek keringtek Belgrádban arról is, hogy Pál herceget katonai államcsíny útján meg fogják buktatni, valamint arról, hogy Jugoszlávia erőltetett tempóban mozgósít.A Jugoszláviára gyakorolt német nyomás napról napra fokozódott. Von Heeren követ jelentette, hogy Pál régensherceg elfogadta Hitler meghívását, és hajlandó meglátogatni a német kancellárt. A találkozó a legteljesebb titoktartás mellett jött létre Berghofban. A régens még reménykedett abban, hogy egyelőre sikerül megőriznie hazája semlegességét. Hitler kijelentette: hajlandó garantálni Jugoszlávia függetlenségét és integritását, de jelezte, hogy ennyi engedmény után barátságtalan lépésnek tekintené, ha Jugoszlávia továbbra is vonakodna a hármas paktumhoz való csatlakozástól. Pál herceg Belgrádba való megérkezése után kijelentette, hogy „barátságos ultimátummal a zsebében” tért haza Hitlertől.Pál herceg csak 1941. március 21-re hívta össze a koronatanácsot. A vita során felszínre kerültek a többnemzetiségű állam egyes népcsoportjai közötti ellentétek. Horvát és szlovén részről azt helyezték előtérbe, hogy a német védelem biztosítékot nyújt az olasz törekvésekkel szemben, ezért a koronatanács horvát és szlovén tagjai a paktum mellett szavaztak. A szerb miniszterek többsége a paktum ellen foglalt állást. Magatartásukhoz kétségkívül hozzájárultak az angol és amerikai oldalról Jugoszlávia felé elhangzott fenyegetések. A koronatanács ülése ennek következtében feszült légkörben folyt. Tíz miniszter támogatta a régensherceg álláspontját, vagyis a paktumhoz való csatlakozást, hárman ellene szavaztak, öten tartózkodtak. Az éppen Kairóban tartózkodó Eden angol külügyminiszter táviratot küldött Campbell belgrádi követnek, és megkérdezte tőle, megakadályozható-e még a csatlakozás. Churchill írásban szólította fel Campbellt, lépjen fel keményen Pál herceggel szemben, mert „az udvarias diplomácia ideje elmúlt”. Campbell követ megbízható forrásokra hivatkozva azt jelentette Edennek, hogy a hadsereg államcsínyt tervez. Eden erre táviratilag utasította, hogy tegyen meg mindent Jugoszlávia tengelyhez történő csatlakozásának megakadályozásáért.De a koronatanács döntése „végleges” volt. 1941. március 25-én Cvetkovics miniszterelnök és külügyminisztere Bécsbe utazott, hogy Hitler jelenlétében aláírja a csatlakozásról szóló okmányt. A hangulat barátságos, de tartózkodó volt. A Hitler által a jugoszláv delegáció tiszteletére adott fogadáson sem oldódott fel a hangulat, bár a csatlakozás feltételei Jugoszlávia szemszögéből nézve kedvezőek voltak. A két tengelyhatalom kötelezte magát, hogy jugoszláv felségterületen keresztül nem szállít sem csapatokat, sem hadianyagot, valamint arra, hogy Jugoszlávia a görög hadjárat befejezése után bekebelezheti Szalonikit. A jugoszláv vezetők Budapesten keresztül utaztak vissza Belgrádba. A magyar külügyminisztérium helyettes protokollfőnöke köszöntötte őket a Keleti pályaudvaron. Amikor Cvetkovicsnak feltette a kérdést, hány órakor érkezik haza, ő megmondta az időpontot, és így folytatta: „De hogy miniszterelnök leszek-e még, azt nem tudom.”Cvetkovics prófétának bizonyult. Amikor a jugoszláv küldöttség hazaért, Belgrádban már ostromállapot uralkodott. Amikor Cvetkovics és Cincar-Markovics kiszállt a vonatból, letartóztatták őket. Pál herceget őrizetbe vették. Az államcsíny vértelen volt. Dusan Szimovics tábornok, a légierő parancsnoka átvette a hatalmat, a régensherceget lemondásra kényszerítette, kiutasította az országból, és az 1934-ben Marseille-ben meggyilkolt Sándor király fiát, a kiskorú – 17 éves – Pétert ültette trónra. Az ország számos városában a szerbek tömegesen tódultak ki az utcákra „Inkább háborút, mintsem paktumot!” felkiáltással, és megrészegültek a gondolattól, hogy megváltoztatták a történelem menetét, amennyiben dacoltak Európa leghatalmasabb diktátorával.Angliában ujjongott a lakosság. Churchill így nyilatkozott az alsóházban: „Jugoszlávia újra megtalálta a lelkét.” Elisabeth Barker Szimovics, az új kormányfő azonban reálisabban ítélte meg a helyzetet, mint az angolok. Közölte von Heeren német követtel, hogy az államcsíny következtében Jugoszlávia németbarát politikája nem változott meg. Hallani sem akart arról a brit indítványról, hogy kössön szövetséget Angliával. Hitler viszont villámgyorsan és meggondolatlanul cselekedett. Valószínűleg felháborították a Jugoszlávia szerb tartományaiban folyó németellenes tüntetések. Az államcsíny napján a belgrádi tömegek feldúlták a német és olasz utazási irodák helyiségeit, nyilvánosan szidalmaztak német és olasz diplomatákat, Moser századost, a német katonai attasé helyettesét kirángatták az autójából, és megverték. Amikor Hitler ezekről az eseményekről értesült, kijelentette, hogy „a szerb darázsfészket” el kell taposni. Március 27-én, az államcsíny napján magához rendelte a szárazföldi hadsereg és a légierő parancsnokait, és közölte velük, hogy feltett szándéka Jugoszláviának mint államalakulatnak a szétzúzása. Egyúttal magához kérette Sztójay Döme magyar követet, különrepülőgéppel Budapestre küldte, és kérte Magyarországnak – a Délvidék visszaszerzésének ígéretével – a Jugoszlávia elleni akcióban való részvételét. Ezzel olyan lavinát indított el, amely hazánkra nézve végzetesnek bizonyult.Hatvan év távlatából visszatekintve tárgyilagosan meg kell állapítanunk: az 1941. március 27-i délszláv fordulat idején mind Anglia, mind Németország felelőtlenül cselekedett. Churchill és az angol kormány az adott stratégiai helyzetben a legcsekélyebb segítséget sem tudta nyújtani Jugoszláviának, Hitler viszont felmérhette volna, hogy az államcsínnyel hatalomra került Szimovics-kormány sem tud németellenes politikát folytatni. A sikeres, de meggondolatlan német támadás következtében a soknemzetiségű ország – amelyet a Wehrmacht nem tudott pacifikálni – egy több mint másfél millió áldozatot követelő polgárháború színhelye lett, amelyből Tito kommunista partizánjai kerültek ki győztesen.