Lassan változó erőviszonyok

Amikor az ötvenes évek elején Európa nagy szellemei megteremtették az Európai Unióhoz vezető út alapjait, akkor még senki nem gondolt arra, hogy eljön az idő, amikor az általuk megálmodott elveket bizonyos politikai erők semmibe fogják venni. Ezeknek az elveknek az alapját képezte egy keresztény-humanista Európai Egyesült Államok megteremtése, amelyben semmilyen totalitárius eszmerendszernek nincsen helye, teljesen függetlenül attól, hogy ez melyik szélsőséges irányból származik. De Gaulle, Robert Schumann, Konrad Adenauer, De Gasperi a görög–római humanizmust magába foglaló keresztény eszmeiség segítségével kívánták a nemzeteket egy közös zászló alatt egyesíteni, amelyben az emberi méltóság és alapvető erkölcsi feltételek megkapják az őket megillető helyüket.A magukat szocialistának vagy szociáldemokratának nevező pártok közül sokan – így az osztrák és a német párt – a hatvanas évek közepén hivatalosan búcsút mondtak a marxizmusnak. Ma még nehezen állapítható meg, hogy ez mennyire volt őszinte lépés, mivel nem sokkal később egyre inkább igyekeztek elhatárolódni azoktól a testvérpártoktól, melyek a kommunista diktatúrák országaiból emigrációba kényszerültek. Először csak az anyagi támogatásukat csökkentették, majd a nyílt konfrontációra is sor került. Ennek a folyamatnak a megerősödését lehetett megfigyelni a Szovjetunió összeomlása után, amikor – éppen úgy, mint az 1956-os magyar szabadságharc idején – számos nyugati országban látszólag felmorzsolódtak a kommunista pártok. Ezután a megbukott kommunista vezetés a mozgalom életében korábban sem szokatlan manőverbe kezdett; más név alatt, a balliberálistól kezdve a zöldekig, környezetvédőnek álcázva folytatta politikai tevékenységét. Ennek megvalósításához szükséges volt az időközben – az idegen elemek beszivárgása miatt – egyre jobban megváltozott szociáldemokrata pártok segítsége, melyek jelentős része már eltávolodott a pártfundamentumban rögzített alapelvektől, és azon fáradoztak, hogy a más néven szereplő posztkommunista nómenklatúráknak a társadalomban polgárjogot biztosítson.Mialatt a színfalak mögött fokozatosan a kommunista törekvések átmentése folyt, ugyanakkor mindent elkövettek, hogy az egyesülés felé tartó Európa politikai intézményeiben hatalmukba kerítsék a leglényegesebb vezető posztokat. Mindazok, akik figyelemmel kísérték ezt a folyamtot, világosan látták, hogy a szocialista, szociáldemokrata pártok már a nyolcvanas években arra törekedtek, hogy egy olyan európai közösség jöjjön létre, amelyben a szélsőbaloldali erők hatalomba jutva mindent elkövetnek, hogy a kontinens országaiban semmilyen polgári irányzatot képviselő párt ne jusson hatalomra.Erre jó példa volt Ausztria, ahol az 1999-ben, a nemzetgyűlési választásokon törvényesen kormányra került néppárti–szabadságpárti koalíció ellen az unió nevében hirdettek bojkottot, jóllehet az akció mögött a Szocialista Internacionálé állt. Az a nemzetközi szervezet, amely nem egy szociáldemokrata pártot, melyet nem sikerült az eredeti célkitűzésekkel szembeni tevékenységre megnyerni, nem vette fel tagjai közé, viszont minden ellenvetés nélkül tagja lehetett alelnöki minőségben Horn Gyula vagy Kovács László. Az osztrák SPÖ – amely képmutatóan 1990-ben szocialistáról szociáldemokratává keresztelte át magát azzal érvelve, nehogy összecseréljék a szintén szocialista nevet viselő kommunistákkal – vezető képviselői mindent elkövettek, hogy volt szociáldemokrata elvbarátaikat megtagadják, és ezeknek gyilkosait és rabtartóit a társadalom előtt törvényesítsék. Tudták, hogy a zöldek soraiban és a balliberálisok között, a legkülönbözőbb fedőnevek alatt működő szervezetekben a régi kommunista célok megmaradtak, immáron új keretek között.Így lehetett Németországban szociáldemokrata színekben belügyminiszter az a Schilly, aki annak idején a Vörös Hadsereg frakció terrorcsapatának az ügyvédje volt, vagy a zöldek színeiben az a Joschka Fischer alkancellár és külügyminiszter, aki korábbi közbűntényes tevékenysége mellett aktív segítséget nyújtott a terroristáknak, és saját maga is részt vállalt olyan akciókban, amelyek a jogállam erőszakos megdöntését célozták. Az európai kontinenst átfogó tevékenységük egységes stratégiára épül fel, propagandájukkal – az általuk uralt tömegtájékoztatáson keresztül – rágalmakkal, elhallgatásokkal, hamis csúsztatásokkal igyekeznek minden polgári erőt tönkretenni. Médiagépezetükön keresztül Helmut Kohltól Wolfgang Schüsselen keresztül Orbán Viktorig azt a benyomást igyekeznek kelteni, hogy ezek a politikusok korruptak pártjaikkal együtt, hogy aztán bizonyos tömegmédiák további gyanúsításokat hozhassanak nyilvánosságra, amelyek bizonyos idő múlva alaptalanná válnak ugyan, de rossz benyomást hagynak maguk mögött a lakosságban. Ebben az esetben Voltaire régi elvét alkalmazzák, aki egykor azt mondta: „Mentez, mentez – il en resteratoujours quelque chose”, vagyis: „Hazudjanak, hazudjanak – mindig fennmarad belőle valami...”Horvátország esetében is diktatúráról beszéltek mindaddig, amíg Tudjman elnök kereszténydemokrata színezetű pártja volt a mérvadó, de azonnal demokratikusnak fogadták a zágrábi vezetést, amint posztkommunista, balliberális politikusok kezébe került a hatalom. Amíg Viktor Klima szociáldemokrata kancellár vezette Ausztria kormányát, Orbán Viktor bécsi látogatásakor – amikor átadta az új Collegium Hungaricum épületét – a szocialisták által irányított televízió az esti hírműsorában egy állóképet sem hozott a magyar kormányfő látogatásáról. Az elvtársak európai összjátékára utal, hogy a francia szocialisták, akik nyíltan vállalva együtt kormányoznak a kommunistákkal, tavaly óta anyagi támogatásban részesítik azokat a kommunista osztrák írókat, akiket a harmincesztendős szocialista uralom az állam legkiválóbb művészeinek ismert el és a bécsi kormányváltás óta nincsenek így elkényeztetve. Ennek fényében nem lehet csodálkozni, hogy egyes magyar romáknak menedéket nyújtanak a párizsi hatóságok, összejátszva mindazon erőkkel, akik az Orbán-kormányt rasszista, antiszemita, nacionalista vádakkal próbálják meg – most már európai szinten is – elszigetelni.Ha a polgári erők ellenzékben vagy kormányra jutva hazájuk vagy népük nyelvét, kultúráját kívánják szolgálni, azonnal fasiszta jelzőt aggatnak rájuk. Erre jó példa Németországban volt, amikor Jürgen Trittin – aki a régi kommunista nómenklatúra megbecsült tagja volt, és most zöld színekbe bújva környezetvédelmi miniszter – megtámadta a kereszténydemokrata párt, a CDU főtitkárát azért, mert azt merészelte mondani, hogy büszke arra, hogy németnek született. Propagandájuk eszköztárához tartozik ellenfelüket antiszemitának feltüntetni, hogy így a fasiszta, náci szégyenbélyeggel a homlokukon kikapcsolják őket a politikai életből. Ez volt látható Ausztriában is, ahol a vesztes baloldali erők nácizmussal vádolták meg a győztes kormánypártokat, nem törődve azzal, hogy számos zsidó származású politikus tevékenykedik soraikban.Európa baloldali politikai erői nem kis félelemmel tekintenek a küszöbön álló olasz választások elé, mivel Silvio Berlusconi győzelmével egy olyan egyensúlyeltolódás keletkezne az öreg kontinensen, amely akár meghatározhatná Európa elkövetkezendő évtizedeit is. A szerző újságíró (Bécs)