- Jobb sarok -

Ki lépne be egy olyan klubba, amely más szabályzatot alkalmaz a tagokra és mást a majdan belépőkre? Vajon nem automatikusan beépített viszályforrás-e az ilyen „kettős könyvelés”? Igen, az Európai Unióról van szó. Amely klub tagsága mind kevesebb vonzerőt látszik gyakorolni a jelentkezőkre. Főként a legpolgáribb tagjelöltek lakosságára – a csehekre és az észtekre, ahol az EU-ba belépni kívánók száma kisebb az azt ellenzőkénél.
A kettős mérce persze nem csak az agrártámogatásra vonatkozik. És nem csak a „fasiszta”-klauzulára. Vagyis arra, hogy az olasz kormány köthet koalíciót „fasisztának”, „szélsőjobboldalinak”, „idegengyűlölőnek” nevezett párttal, de egy tagjelöltet azzal fenyegetnek, nem lehet az unió tagja, ha olyan párttal köt egyezséget a kormányzásra, amely Brüsszel jelenlegi vezetésének nincs ínyére. Itt inkább a ’68-as generáció eminens területéről, a médiáról van szó. Arról, hogy amit szabad a német kancellárnak – aggódnia a médiaegyensúly felborulása miatt, sőt belföldi médiakonszern külföldi kézre kerülését megakadályoznia –, annak töredéke is tilos a magyar miniszterelnöknek, vagyis nem szabad aggódnia a médiaegyensúly hiánya miatt. Vagy amit lehet egy tagországnak hivatalosan (a római külügyminisztériumnak egy negatív-semleges-pozitív skálán értékelni a nagy lapokban Olaszországról megjelent tudósításokat), az tilos a tagjelölt Magyarországon akkor is, ha a „kontrollt” egy nem kormányzati diákcsoport végzi.
Aki nem ismeri a lélektant, azt hiheti, az erősebbel szemben a megalázkodás a legjobb orvosság. A legritkábban. Amellett nem is biztos, hogy ami erősebbnek tűnik, valóban erősebb és térdre kényszeríthetetlen. Ha Orbán Viktor vagy Martonyi János külügyminiszter engedett volna a külföldi tudósítók budapesti egyesülete követelésének, és „elhatárolódott” volna a diákokból álló Kontroll Csoporttól, veszített volna. Így nyert. Az, hogy az osztrák liberális Der Standard című napilapban a felfogásáról jól ismert Gregor Mayer (aki ittléte óta annyiszor támadta az SZDSZ-t, mint a mindenkori vatikáni hittani kongregáció a mindenkori római pápát) és egy-két hasonlóan hangolt kollégája szerint a magyar miniszterelnök az ügyben „tisztázta magát”, az az SZDSZ-ethoszból ismert veszíteni nem tudás és a „csak azért is enyém az utolsó szó” visszataszító látványának része.
Nyilvánvaló, hogy Szingapúr és Magyarország nehezen hasonlítható össze. Szingapúr (ahol „van élet az EU-n kívül”) és Magyarország politikai és társadalmi rendszere eltérő. Gazdasági súlyuk is más. De a szigetország a maga hárommilliós lakosságával tagadhatatlanul kicsinek tűnik ahhoz, hogy farkasszemet nézzen külföldi lapóriásokkal. Mégis ezt tette. És minden alkalommal győzött. 1986-ban kezdődött, miután Szingapúrban megelégelték, hogy a külföldi lapok gyakran hamisan állították be az országot, a helyesbítést pedig megtagadták. Ekkor törvényt hoztak, amely korlátozhatja azon külföldi kiadványok értékesítését és terjesztését, amelyek beleavatkoznak Szingapúr belpolitikájába.
„Ki mondja meg, hogy mit jelent a beavatkozás?” – halljuk lelki füleinkkel a tiltakozó kérdést, ha egy hasonló törvényt itt akarnának elfogadni. A választ egyszerűen adták meg. A fő ismérv az, hogy valótlan tény közlése vagy hamis fényben feltüntetés után a szóban forgó kiadvány hajlandó-e leközölni a választ?
A törvény rendelkezéseit elsőként az amerikai Time magazin sértette meg, amikor az év októberében egy bírósági ítéletről nem a valóságnak megfelelően számolt be. Li Kuan-ju miniszterelnök sajtótitkára levelet írt a Time-nak, hogy helyesbítse a három ténybeli hibát. A lap nem volt hajlandó helyt adni a válasznak. Ezt követően a hetilap Szingapúrban terjeszthető példányszámát kilencezerre korlátozták (tizennyolcezerről), majd kétezerre. A hetilap erre teljes egészében kinyomtatta a miniszterelnöki hivatal válaszát. A kormány pedig nyolc hónappal később feloldotta a korlátozást.
A Wall Street Journal ázsiai kiadása 1986 decemberében valótlan tudósítást közölt a szingapúri értékpapírpiacról. A szingapúri pénzügyi hatóság elküldte helyesbítését. A lap nem volt hajlandó teret adni neki. Sőt azt állította, igaza volt. A kormány 1987 februárjában a lap példányszámát ötezerről négyszázra korlátozta. Az amerikai kormány tiltakozott az amerikai lapok példányszámának korlátozása miatt. A szingapúri külügyminisztérium pedig kikérte magának az országa belügyeibe való „példátlan” beavatkozást, és feltette a kérdést: vajon Washington azt is elítéli, hogy a szingapúri kormány válaszát nem közlik? A válasz kitérő volt: a külügyminisztérium nem akar állást foglalni, pusztán a „szabad és korlátok nélküli sajtó elveihez” tartja magát, ami azt is magában foglalja, hogy a sajtó felelőtlenül is viselkedhet. A szingapúriak azt felelték, hogy nem kötelességük az amerikai sajtótörvények betartása. Két héttel később az Asian Wall Street Journal azzal a javaslattal fordult a távközlési és információs minisztériumhoz, hogy a lapot ingyen juttatja el az előfizetőknek, mert nem akarja „megkárosítani” őket. A minisztérium azonnal beleegyezését adta, azzal a feltétellel, hogy a hozzájuk eljuttatott számokból kihagyják a hirdetéseket, mert ezzel bizonyítják, mely szerint indítékuk valóban önzetlen. A lap elutasította a javaslatot azon az alapon, hogy a hirdetések a lap szerves részét képezik, és eltávolításuk többletköltséggel járna. Szingapúr erre felajánlotta, hogy a reklámok eltávolításával járó költségek felét viseli. A lap az ellenajánlatot szintén elutasította. A minisztérium viszontválasza: „Önöket nem az érdekli, hogy a szingapúri vállalkozók információhoz jussanak, hanem szabadon akarnak jövedelemhez jutni hirdetéseikből.”
1987 szeptemberében az amerikai tulajdonban lévő Asiaweek című hetilap megsértette Li kormányát. A kormány válaszát a lap durván megváltoztatta. A hetilap ezután visszautasította azt a követelést, hogy közölje az eredeti választ. Erre a lap példányszámát tizenegyezerről ötszázra korlátozták. Az Asiaweek egy hónap múlva a levelet változtatás nélkül közölte. A kötélhúzás további állomásai: 1986 decembere: a szintén amerikai tulajdonban lévő Far Eastern Economic Review példányszámát kellett kilencezerről ötszázra korlátozni, majd 1993-ban a brit Economistét.
A szingapúri kormányfő minden esetben győztesen került ki a csatából. Sőt leghangosabb kritikusai – Bernard Levin a londoni Timestól és William Safire a New York Timestól – nem voltak vele hajlandóak kiállni élővitában.
Mielőtt a balliberális média boldogan úgy kommentálná ezt az írást, hogy a „kormány lapja a szingapúri tekintélyuralmi rendszer bevezetését” javasolja: Li Kuan-ju és kormányának módszere nem másolható, hiszen Magyarországon igen szűk a külföldi lapok olvasóközönsége. Csupán példa arra, hogy az, aki úgy érzi, igaza van, ereje megsokszorozódik, és győzelmet arathat a nála jóval erősebb fölött is.