Az értelmiség ébredése

Nem értem, mondtam liberális barátomnak, nem értem, hogy ez a Kéri László, akit értelmes, intelligens embernek ismertem meg, miért fordul olyan fröcsögő gyűlölettel a Fidesz felé. Pedig ez igazán egyszerű, nevetett a barátom. Nem tudja megbocsátani, hogy Stumpf volt a kancelláriaminiszter, és nem ő.
Hát persze. Hiszen a Bibó kollégiumban az 1980-as években Kéri éppúgy félig barátja, félig tanára volt a Fidesz későbbi vezérkarának, mint Stumpf István. Az egész társaságot közelről ismeri azokból az időkből, amikor senki még csak nem is sejtette, hogy Orbán Viktor másfél évtized múltán Magyarország miniszterelnöke lesz, élén annak a pártnak, amelynek alapjai ott a kollégiumi szobákban jöttek létre. Hát persze. Amíg Orbán Viktor ellenzékben volt, Kéri rokonszenvező interjúkötetet írt róla, azt sugallva, hogy egy csapatban játszanak. Erre ez a „gyerek” fogja magát, és kihagyja őt, a tanárát, nem csinál belőle minisztert, nélküle dönt az ország ügyeiről, a végén már tanácsot sem kér tőle.
Téved azonban, aki azt hiszi, hogy egyszerű hiúsági ügyről van szó. A jelenség sokkal mélyebb és veszélyesebb. Az önuralmát vesztett politológus valószínűleg mélyen meg van győződve róla, hogy a vezető pozíció neki járt volna, hogy neki meg kellett volna kapnia a jogot a döntésre és ítélkezésre. Hiszen ő tagja annak az értelmiségi körnek, amelynek a meggyőződésnél erősebb hite, hogy egyedül ők a hiteles magyar értelmiség, rajtuk kívül nincsen más, csak a fasiszták és a bunkók.
Sajátos fejleménye ez a magyar rendszerváltásnak. Valamikor 1988 táján összeszerveződött egy a késő-kádári puha diktatúrából sarjadt, de önmagát azzal szemben meghatározó értelmiségi kör. E kör tagjai büszkék voltak okosságukra és műveltségükre (valóban sokkal okosabbak és műveltebbek voltak, mint a kor még mindig hatelemis párttitkárokat magával cipelő politikai elitje), büszkék voltak rendszerellenességükre (valóban változtatni akartak), és erre az erkölcsi alapra támaszkodva, médiabeli barátaik segítségével kivívták maguknak az egyedül mértékadó értelmiség szerepét.
Ez a csapat fennsőbbségtudattal nézte le az MDF-értelmiséget, azonosítva őket azokkal a hibbant vénemberekkel és zajos politikai analfabétákkal, akik valóban az első kormánypárthoz csapódtak, és amelyektől az MDF nem tudott időben megszabadulni. 1990 nyarára ez a társaság már teljesen biztos volt önmagában, erős, összetartó csapat, amely minden kérdésben dönteni kívánt, és sok kérdésben valóban döntött is.
A különös az, hogy a valódi magyar értelmiség, a százezernyi tanár, orvos, mérnök mind elfogadta az önmagát kiválasztó, és a demokratikus charta segítségével formálisan is megszerveződő szűk kör ítéletét, amelyet hatalmasan fölerősített az ugyanazon körhöz tartozó médiaelit. És senkinek nem tűnt föl, hogy a magát egyértelműen liberálisnak valló véleményformáló élcsapat valójában soha nem szakította meg a gyűlölök és szeretek viszonyt a Kádár-korral, annak túlélő szereplőivel. Nem az a döntő ugyanis, hogy ezek az emberek a nyolcvanas évek végén a „létező szocializmussal” szemben, hanem hogy ahhoz képest határozták meg magukat, annak vonzereje éppúgy körötte keringésre kényszeríti őket még ma is, mint a bolygóé a holdjait. Gondoljunk csak utána: az elit elitjének egyik tagja feje köré az vont dicsfényt, hogy annak idején kizárták az MSZMP-ből – és senkinek sem jutott eszébe megkérdezni, hogy egyáltalán mit keresett abban a pártban?
Az önmagát kiválasztó elit meghatározó szerepet játszott abban, hogy 1994-ben hatalmasat bukott az MDF és döbbenetesen nagy győzelmet aratott a Magyar Szocialista Párt. Az emberek elhitték, hogy egyedül ezek a hiteles értelmiségiek, hogy rajtuk kívül nincsenek mások, csak a fasiszták és a bunkók. A jobboldallal rokonszenvezők elbizonytalanodva visszahúzódtak, és ha valaki mégis ki merte nyitni a száját, már rá is égett a fasizmus szégyenbélyege.
Az értelmiség, az igazi, a sok százezres még 1998-ban is hallgatott, és igazán nem rajtuk múlott, hogy a jobboldal mégis megnyerte a választásokat. A magát kiválasztó elit pedig tovább gyakorolta a mindent megítélés kegyúri jogát, és tovább osztotta a szégyenbélyeget mindazoknak, akik más nézetet merészeltek vallani.
Csakhogy az elmúlt négy évben sok minden megváltozott, többek között az történt, hogy az igazi magyar értelmiség, de úgy is mondhatnánk, hogy az értelmes, iskolázott magyarok lassan felébredtek bénultságukból, és kezdtek hinni saját ítéletükben. Kezdték fölismerni, hogy eddig az orruknál fogva vezették, intellektuálisan megfélemlítették, a röhögtetőipar szakmunkásai kigúnyolták – pedig nekik van igazuk. Csöndben, szinte észrevétlenül egyre bővülő értelmiségi rokonszenv vette körül a polgári kormányt.
És amikor a választások első fordulója után kiderült, hogy a biztosnak hitt győzelem veszélyben van, 1990 óta először magyar értelmiségiek, diákok, egyetemisták százai és ezrei előléptek a félhomályból, hogy arcukat és nevüket adják a polgári erőknek. A Kossuth téren megtört az évtizedes varázs, már nem félnek az emberek a gúnytól és a megbélyegzéstől. Nemcsak azokról van szó, akik a színpadon álltak, hanem azokról is, akik – mint Cseh Tamás mondta – eljöttek, hogy eggyel többen legyünk.
Hát ezért vesztette türelmét Kéri László. Amikor azt mondja, hogy az Orbánjugend masíroz az utcákon, akkor nem egy tapasztalatokból leszűrt következetést fogalmaz meg, hanem saját axiómának tartott hitéből vezeti le a szavait: rajtunk kívül nincs más, csak fasiszták és bunkók. És minthogy a rengeteg fiatal diák szemlátomást nem bunkó, hát Kéri logikája szerint nem lehet más, mint a Hitlerjugend reinkarnációja.
Az önmagát kiválasztó elit még egyszer, az idei választásokon eljátszhatta a szerepét, még egyszer áltathatta önmagát és fogyatkozó hallgatóságát, hogy az egyedül hiteles értelmiség képviselője, hogy joga van mértéket szabni és ítélni. De ez volt az utolsó fellépés. Április 16-án a Kossuth téren – mások mellett – színre lépett az önbecsülésére ébredt magyar értelmiség is, amely tud és mer választani az értékek, és ha kell, a pártok között.
Ez az értelmiség kényes ízlésű és kritikus. Ismeri a polgári pártok hibáit, és nem is kívánja elhallgatni azokat. Ez az értelmiség félrehúzódik, amikor eszelősök tolakodnak a polgári összefogás mellé, és őrült eszméiket harsogják. Magasra teszi a mércét, és elvárja, hogy a politikusok azt meg is ugorják. De ez az értelmiség már nem fél egy szűk klikk megbélyegzésétől, hanem kiáll azok mellett, akiket hibáikkal együtt is becsül.
Úgy tűnik, a Fidesz, a polgári oldal politikusi gárdája még nem dolgozta fel ezt a változást, még nem hisz igazán benne, hogy új barátai kitartanak mellette. Nincs ezzel semmi baj. A bizalom kényes dolog, hosszú időnek kell eltelnie, amíg megerősödik. De a Fidesznek tudnia kell, hogy immár van olyan értelmiség, amely semmiképp sem árulja el, amely nem vágja a hátába a kést, ha véletlenül nem figyel oda.
Nem telt hiába az elmúlt négy esztendő. Most már aki olyan szeméthez adja a nevét, mint a miniszterelnökről összehányt kötet, az kiiratkozik az ítéletalkotásra jogosultak közül. Ma már tudjuk, hogy az erkölcsi fölény senkinek sem a hitbizománya, a magát kiválasztó elit ideje véget ért. A rendszerváltás lassan befejeződik. Már csak egy ciklusnyi idő van hátra belőle.

A szerző író, újságíró