Egy ember, akinek semmi se szent

Az egykori közszolgálatisok által alapított 168 Óra ez év április 24-i számában Duray politizál címmel cikket jelentetett meg Duray Miklósról, a szlovákiai magyar politika egyik vezető személyiségéről, a magyar nemzetiség valós problémáinak feltárása miatt börtönviselt politikusról. Az írás, amely E. Fehér Pál tollából származik, már az első sorokban a kormánysajtó – közismerten alattomos és dörzsölt – nyelvezetének jellegzetes jegyeit vonultatja fel.
Elképesztő gyűlölet kell ahhoz, hogy valaki ilyen stílusra ragadtassa magát. Ilyen írás nem születik hirtelen felindulásból. Annak a gyűlöletnek, ami ilyen szöveggé képes kikristályosodni, háttere van. Ebben a cikkben ezt a hátteret keressük. Előrebocsátom, hogy nem valamiféle publicisztikai koncepciós perrel akarok revánsot venni Durayért. Pusztán arról van szó, ha két eszmerendszer a képviselői személyben konfrontálódik egymással, akkor a tisztánlátáshoz nem árt tudni, hogy melyik eszmét milyen személyiségek hitelesítik. Durayt ismerjük. De kicsoda E. Fehér Pál?
Ugorjunk most egy nagyot vissza az időben, 1968 augusztusára, amikor is a prágai tavasz elfojtása után E. Fehér Pál munkatársaival kalandkereső hadikrónikásként járta Csehszlovákia városait…
Amikor szovjet nyomásra Dubceket menesztették, Gustav Husak – vagy ahogy E. Fehér emlegeti: dr. Husak – lett a CSKP KB első titkára. E. Fehér lelkesen fogadta az új vezetőt: „Többen azok közül, akikkel beszélgettünk, megjegyezték: nem véletlen, hogy a szélsőségesen jobboldali megoldások ellen éppen a párt egy régi, kipróbált katonája, a partizánháború hőse áll ki az elsők között ilyen határozottan.” Azt E. Fehér nem részletezi, hogy kik voltak azok a többek, mint ahogy a néhány nappal később kelt Megindult a normális munka Szlovákiában című tudósításából is hiányoznak a megkérdezett munkások kilétére vonatkozó utalások: „Egy másik hozzátette: »Örömmel hallottam vidéki rokonaimtól, hogy városunkban a magyar és csehszlovák hadsereg közösen látja el a szolgálatot.«” Lehet persze, hogy a szerző merő feledékenységből nem jelezte forrásait; sokkal elképzelhetőbb viszont a költői tehetségnek egyfajta túláradása – annyira szeretné hallani e szavakat, s talán belül olyan mélyen hallja is őket, hogy már-már megtörténtnek festi le az eseményeket.
De időzzünk még el néhány sor erejéig a ’68-as eseményeknél, amikor is E. Fehér Pál olyan mélyen élhette ki zsigeri gyűlöletét, akárcsak ma. Az új csehszlovák pártvezetés első döntései nem nyugtatták meg teljesen. „Bármennyire pozitívak is ezek a határozatok, sajnos még utalás sincs bennük a CSKP májusi plénumának határozatára, ahol fő veszélyként jelölték meg a jobboldali erők nyomását.” Néhány sorral lejjebb azonban kijelöli a helyes utat: „… csak akkor tudnak eredményesen, a marxizmus-leninizmus szellemében szembeszállni az ultrabaloldali nézetekkel, ha felveszik a harcot a revizionizmus, a reális jobboldali áramlatok ellen.” Igaz, „…még nagyon hosszú és türelmes politikai felvilágosító munkára van szükség, hogy minden felelős politikai tényező megértse: mi is történt valójában és mi a válság megoldásának egyedül lehetséges kommunista útja”. A prágai tavasz leverésével a szerző hangja egyre bizakodóbbá válik, ám mindvégig higgadt és óvatos marad: „… rendkívül nagy szükség lenne a jelen helyzetben arra, hogy minden kommunista, minden becsületes ember felismerje a jobboldali, a különböző revizionista eszmék és az ezek nyomán jelentkező gyakorlati javaslatok veszélyességét, nemcsak Csehszlovákiára, hanem az egész szocialista világra nézve.”
Már a fenti idézetekből is jól látható a jobboldali veszély, a revizionizmus állandó témái voltak E. Fehér Pálnak. Hadi tudósításait összevetve mostani írásával, észrevesszük, hogy csak szóhasználata, de nem mondanivalója változott: „… az államok együttműködése nélkülözhetetlen, kiváltképp a mai, egyesülő Európában. Ám az államok közötti viszony szorosan összefügg a nemzetiségek életminőségével. Ezen nem lehet egyoldalúan javítani, kizárólag rontani lehet” – írja ma a 168 Órában, Durayval foglalkozó cikkében. Vagy ugyanott: „Sokan úgy vélik: a történelmi megbékélés annak függvénye, hogy milyen a két állam viszonya.” Zseniális megállapítását meglehetősen suta példával illusztrálja. Masaryk Csehszlovákiáját említi: „…ebben a Csehszlovákiában – minden probléma és nacionalista túlkapás ellenére – a nemzetiségek helyzete, az akkori európai normák szerint létezhetett.” Filozófiai kérdés, egy helyzet tud-e létezni, de hogy E. Fehér milyen európai kisebbségi normákról beszél a két világháború között, az rejtély. Tomas Garrigue Masaryk – akiről Szlovákiában még az általános iskolai történelemkönyvekben sem felejtik el megjegyezni, hogy „Foglalkoztatta a szlovák kérdés, de a cseheket és a szlovákokat egy nemzetnek tartotta” – meglehetősen kényelmetlen helyzetben lett az első Csehszlovák Köztársaság elnöke. A csehekkel és az 1,8 milliós szlováksággal (számuk ma ennek csaknem két és félszeresére, kb. 4,5 millióra emelkedett) három és félmillió német, valamint hatszázezer magyar élt egy államban. De E. Fehér erről persze nem beszél. Ő most is, és akkor is elsősorban unióban gondolkodik és gondolkodott. Hitvallását a Népszabadság 1968. augusztus 19-i számában megjelent Az irodalom a népek tolmácsa című tárcájában így fogalmazza meg: „… a közös ügyet akarjuk szolgálni, a kölcsönös gazdagodást, a szocializmus elveivel öszszehangzó internacionalizmus erősödését.” Ami „…az internacionalista gyakorlat kiteljesedése, a szocialista humánum első gesztusa volt ez irodalmunkban.” Mind a szocialista humánumot, mind a környező országok „internacionalista” gyakorlatát ismerjük. Csak mi vagyunk nacionalisták. És Duray Miklós, aki részt vett a nemzeti oldal kampánygyűlésén és azt mondta: Felvidék. Kérdés, ha Duray Miklós a balliberálisok kampányához adta volna bármilyen formában a nevét, vajon akkor is tollat ragad-e E. Fehér. Vajon Durayról akkor is így írt volna, hogy „Hivatkozási alap. Díszszónok, amikor ilyesvalakire van szükség, mártírjelölt, ha a baljós magyar sorsot kell bizonyítani”? Valószínűleg nem. Mint ahogy az is valószínű, hogy az áprilistól ismét baljós magyar sorsért is máshol kell keresnünk a felelősöket. Nézzük is most meg, hol tart, min munkálkodik E. Fehér Pál napjainkban.
A Pravda című szlovák napilapban – már mint a lap állandó publicistájának – 2002. február 26-án, Belépjen-e az egyház a választási küzdelembe? hangulatfestő címmel cikke jelenik meg. Horn Gyula volt kormányfőnek a püspöki karhoz írott levelének helyességét taglalja, különös figyelmet szentelve Hornnak a ’97-es egyezmény óta a Vatikánnal kialakított kiváló kapcsolataira. Esszéjében – elképesztő módon – Magyarország miniszterelnökének hitéletét is elemzi: „Maga Orbán Viktor miniszterelnök minden egyes lépésénél demonstrálja, hogy hívő, habár – ahogy beszélik – időnként összekeveri a templomokat. Hiszen kálvinistaként katolikus misékre jár és negyedik gyermekét nemrég egy katolikus templomban keresztelték. Végül is, talán nem is véletlenül tette a köztársasági elnök a választások első fordulóját a szokásos májusi időpont helyett április hetedikére, azaz az első húsvét utáni vasárnapra. A kormánykoalíció számol a számára kedvező húsvéti prédikációk hatásával.”
E. Fehér 2000 óta állandó munkatársa a szlovák szélsőbaloldali napilapnak. Munkájáért, ha sejtéseink nem csalnak, nem csak Szlovákiában övezi megbecsülés. Nem mellékes, ám számára annál kellemesebb körülmény, hogy írásaival Szlovákiában a magyarok ellen hangolja a szlovákokat, Magyarországon pedig alapot szolgáltat a posztkommunista pártok számára a „kedvezőtlen külföldi sajtóvisszhangokra” való hivatkozáshoz. Utóbbi a „baloldali” választási kampánynak meghatározó eleme volt.
Hasonló célt szolgált például 2002. február 18-án, szintén a rossz nevű szlovák napilapban, a Pravdában napvilágot látott Problémák a magyar diplomáciában című elemzése. Miután Orbán Viktor amerikai díszdoktorrá avatásának költségeit (gondosan feltüntetve szlovák koronára átszámolt megfelelőjét: 5,6 millió korona) tárgyalja, egy éles kanyar után a következőket írja: „Egy rádióműsorban a kormányfő nagyon hangsúlyozottan kioktatta az amerikai nagykövet asszonyt – akit egyébként baráti szálak fűznek a Bush családhoz –, mert az felhívta a figyelmet a magyarországi antiszemita tendenciákra.” A hihetetlenül informatív mondat után nem sokkal rátér legkedvesebb témájára: felhívja a figyelmet, hogy nyakunkon „az Európai Unióba való belépés tárgyalásainak kritikus időszaka”.
A választási eredmények azonban jókedvre derítik, feltörnek ifjúkori emlékei, újra fiatalnak érzi magát. Magyarország külpolitikai perspektíváit Mit vár a világ Medgyessytől? (2002. április 26.) című írásában fejti ki : „…hogy a magyar külpolitika ne pártérdekeket, hanem az ország alapvető érdekeit fogja szolgálni. Tehát, hogy jó személyes viszonyt fog fenntartani a szomszédokkal és hasonló szinten fog az európai integrációs folyamatokon munkálkodni. Nem fogja kioktatni az Egyesült Államok nagykövet asszonyát, nem fogja kedvezőtlenül kiközösíteni Putyin elnököt, mert ezzel mindenekelőtt Magyarországnak árthat. Éppen így lehet védeni a magyarokat, ha ez a jelenlegi nemzetközi helyzetben egyáltalán szükséges. A feszültségkeltés a magyarok szempontjából hátrányos. Európa elvárása a tartós, kölcsönös bizalom. Akárcsak Magyarországé.”
Álszent aggodalmát ravaszul szövi negyven éve változatlan mondandójába: „mert ezzel mindenekelőtt Magyarországnak árthat.” Meglepő eljárás ez egy olyan embertől, aki évtizedek óta, minden lehetséges megnyilvánulásával hazájának – ha a szó nem sérti! – okoz sebeket. Megfigyelhető, hogy mostani cikkeiből szinte sehol sem hiányzik az európai uniós csatlakozás sürgetése, a Brüsszelhez és Washingtonhoz való igazodás. Sajnos, írásaiban egyetlen szót sem szól viszont arról, hogy kiknek tartozunk hálával azért, hogy a csatlakozási tárgyalások még mindig, még 2002-ben is tartanak. Miért nem élhettünk az európai közösségben már akár a hetvenes években? Kiket terhel emiatt felelősség?
És kiket terhel amiatt felelősség, hogy a minden más szomszédos országban elfogadott kedvezménytörvényt Szlovákiában ilyen vehemenciával elutasították? Kik manipulálták annyira a szlovákokat, hogy ma a magyarigazolványok puszta említése is azonnal tiltakozást, a nacionalizmus emlegetését, az irredentizmus vádját vonja maga után? És mi az oka annak, hogy Magyarországon, az egyébként sokkal szélesebb jogkörrel használható szlovákigazolványok bevezetését semmiféle politikai vihar nem kísérte? De ha kísérte is volna, hogyan reagáltak volna a vezető szlovák politikai körök? És mit szólt volna E. Fehér Pál?
E. Fehér a szlovák Pravda hasábjain minden lehetőséget megragadott, hogy lejárassa az Orbán-kabinetet, és hogy félelmet keltsen a szlovákokban a magyar kormány politikája miatt. Így tett például Szomorú a magyar külpolitika négyéves mérlege: a szomszédos országok bizalmatlanok Budapesttel szemben című, 2002. április 19-én megjelent jegyzetében is. De indulatai és érzései talán még jobban átütnek a következő idézeten: „Ha a dolgoknak lelke volna, a magyar királyi korona biztosan nehéz megpróbáltatásokról mesélhetne, melyekkel együtt élte át a történelmet, amikor még a Habsburgok alatt elvitték a pozsonyi vár legmagasabb tornyáról. Vonszolták ide-oda, utoljára 1944-ben, amikor a nyilaskeresztes fasiszták vezetője, Szálasi Ferenc felesküdött rá mint miniszterelnök. Aztán az Egyesült Államokba került, onnét ismét Budapestre, majd amerikai kérésre és a magyar közvélemény megelégedésére az ottani Nemzeti Múzeumba… Az Orbán-kormány aztán áthelyezte a koronát a múzeumból a parlamentbe, hogy az értékes múzeumi darab az ország szimbólumává váljék. Legújabban a magyarigazolványok borítójára került. Jogos a kérdés, mit akar ott kifejezni? Sajnos a válasz nagyon egyszerű. Ez a gesztus is azok közé a kísérletek közé tartozik, amikor a magyarokat – tekintet nélkül arra, hogy valamelyik másik országnak állampolgárai – mint egy már régen megszűnt államformához tartozókként akarja bemutatni. Más szóval, a határok módosítása nélkül ismét megpróbálnak Nagy-Magyarországot faragni. Hogyan is mondta Orbán Viktor a Kossuth rádió hullámain január kilencedikén? »A magyarok a határok mögül érzik, hogy nyolcvan év után elérkezett az ő történelmi pillanatuk, amikor az ő erejük Magyarországéhoz hozzáadódik.« Világosabban fogalmazva – teszi hozzá E. Fehér –, a nyolcvan évvel ezelőtti trianoni békemegállapodások revíziójának ideje érkezett el.” A cikk címe pedig nem kevesebb, mint: Magyarországból Nagy-Magyarországot.
E. Fehér hideg tényszerűséggel „más ország állampolgáraiként” nevezi azokat a magyarokat, akik vele ellentétben nem önszántukból kerültek a határok túloldalára. A cikkek fölött meghúzódó magyar név minden szlovák olvasó számára azonnal legitimálja vádaskodását. Pedig a szlovák fül számára – de ez E. Fehér Pálnak sem újdonság – a történelmi Magyarország, illetve Trianon revíziójának emlegetése olyan hívó szó, amely az egyébként teljesen ártatlan szlovák emberekből is a lehető legrosszabbat hozza ki. De persze – ha szavainak hihetünk – E. Fehér tudja, mit miért ír: „…Lenintől és mozgalmunk más súlyos egyéniségeitől megtanultuk: a politika, a politikai munka – tudomány és művészet. Megköveteli a tudományos analízist, a helyzet pontos elemzését. Számolnia kell az emberek tudatával, de a tudományos analízis után megtalált helyes kiindulási pontról tudnia kell befolyásolni az embereket.”
Egy ember, aki tudja, mit beszél. Egy ember, akinek semmi sem szent.
Pravda, 2002. április 16.: „Orbán Viktor magyar miniszterelnök a választások második fordulója előtt az ellenzékkel való éles összeütközésből és – Duray Miklós és Tőkés László püspök segítségével – nacionalizmusból kovácsolta legfontosabb fegyverét, az úgynevezett polgári koalíciót” – írja ismét.
Azt sejtjük, hogy E. Fehért mi motiválta és motiválja újságírói tevékenységében. Az, hogy milyen része és érdemei vannak a „baloldal” győzelmében Magyarországon, még külön értékelésre vár. Az azonban bizonyos, hogy a státustörvény rendkívül kedvezőtlen szlovákiai fogadtatásáért mindent elkövetett. Receptje nagyon egyszerű: egy etnikai kisebbség ne sajnáltassa magát igazságtalan megkülönböztetése miatt, ne akarjon szánalmat ébreszteni másokban sorsával, szenvedéseivel. De ami a legfőbb: ne igyekezzen hátrányos kisebbségi helyzetéből politikai tőkét kovácsolni, elszenvedett sérelmeit ne használja politikai előnyszerzésre, hanem minden körülmények között teljes odaadással, teljes lojalitással szolgálja azt a nemzetet, amellyel a történelem szele egy országba sodorta.
Megfontolandó.

A szerző egyetemi hallgató