Egy túl bársonyos forradalom

Ez a kommentár először júniusban jelent meg egy, a választásokról szóló vita részeként, amelynek egy Nagy-Britanniában működő, befolyásos on-line vitafórum adott helyet (az egész vita iránt érdeklődő olvasók megtalálhatják a hozzászólásokat a www.opendemocracy.neten a „Power Europa” szekcióban).
Abban az időben számos nem magyar barátom nehezen értette azt, ahogy az SZDSZ – és általánosabban a liberális értelmiségi establishment – gátlások nélkül támogatást nyújtott az MSZP vezette kormánynak.
Azóta magyar ismerőseim újra és újra kérdezik tőlem, hogy miért tűnnek a nyugati politikusok közömbösnek az új miniszterelnökkel kapcsolatos megdöbbentő leleplezésekkel szemben?
Úgy gondolom, hogy erre a két jelenségre ugyanaz a magyarázat. A válasz azokban az értékekben – vagy inkább antiértékekben – gyökeredzik, amelyeknek megnyilvánulásait 1968-ban a vasfüggöny mindkét oldalán hallani lehetett az utcákon, ám amelyek azóta csendben hatalomba kerítették egyetemeinket, vállalatainkat és kancelláriáinkat majdnem mindenütt.

Haraszti Miklós téved Orbán Viktort illetően. Ha az ember elolvassa csípős hangú esszéjét, azon tűnődik el, miképp volt lehetséges, hogy akár egyetlen épeszű magyar is szavazatát adta olyasvalakire, aki ennyire nyilvánvalóan „opportunista”, „nepotista” és „illiberális”. Mert minden bizonnyal nem tudják, hogy a magyar választópolgárok majdnem fele mégis így tett az áprilisi parlamenti választásokon.
Ahogy Roger Scruton megállapította egy korábbi elemzésében, Orbánnak és középjobb kormánya pártjainak épp ennyire sikerült közeljutniuk ahhoz, hogy történelmet csináljanak a régióban csupán azáltal, hogy újraválasztják őket. Ám vereségük okainak megértéséhez többre van szükségünk annál, hogy egyszerűen nyomon követjük a volt keleti blokk országaiban tapasztalható közös trendeket. Mert azokról a politikai áramlatokról is szó van itt – némelyek ezek közül éltetőek, mások veszedelmesebbek –, amelyek most egész Európa körül örvénylenek.
Kezdjük azonban Magyarországon, amelyre vonatkozóan Haraszti érvelésének lényege minden jel szerint az, hogy előbb ellenzékben, majd az elmúlt négy esztendő alatt miniszterelnökként az irritálóan fiatal Orbán felrúgta azt a szerződést, amely felszabadította az országot elsősorban a kommunizmus alól. Ez népszerű vélekedés azok között, akik, mint Haraszti, a nyolcvanas évek alatt bátor (bár az igazat megvallva nemigen üldözött) másképp gondolkodók voltak, és akik később vezető szerepet játszottak a hatóságokkal folytatott kerekasztal-tárgyalásokon, ami aztán a többpárti demokrácia kialakításához vezetett.
1989 „bársonyos forradalmaival” az a probléma, hogy egyáltalán nem voltak forradalmak. Természetesen nagy eredmény volt, hogy (Románia kivételével) elkerülték a vérontást, ám a kompromisszumnak ára volt: nevezetesen a régi kommunisták csábítóan puha landolása, akiktől csupán azt várták, hogy néhány évet maradjanak ki a politikai életből, és az üzleti életben keressenek sokkal fényesebb boldogulást, mielőtt ott folytatnák, ahol abbahagyták – ám most már új „márkanéven”, mint szocialisták vagy szociáldemokraták. Mindenhol ez volt a séma Közép- és Kelet-Európában 1989-től kezdve. Keresve sem találhatnánk ennek illusztrálására jobb példát, mint Medgyessy Péternek, Magyarország új miniszterelnökének életrajzát, aki a kommunisták utolsó kormányában miniszterelnök-helyettesként tevékenykedett, mielőtt a nyugati pénzintézetek által keresett bankár lett belőle. Ám időről időre visszatér a politikai arénába, amikor régi kollégái és elvtársai erre kérik.
Mennyire fontos ez? Az olyan liberálisoknak, mint Haraszti, az a tény, hogy az exkommunisták választásokat nyernek és veszítenek, arra bizonyíték, hogy ezen politikusok elkötelezettek az új játékszabályok betartása iránt. Ám nekem mindez nem magyarázza meg azt, ahogyan pártja, a Szabad Demokraták Szövetsége a rendszerváltás létfontosságú, korai éveiben azon igyekezett, hogy korábbi kínzóikat felmentsék a felelősség alól, és megóvják őket a jobboldal azon követeléseitől, amelyek bizonyos ideig tartó politikai karantént sürgettek.
Itt két további magyarázat szükségeltetik. Az első egyszerű számtanon alapul. Ahogy egész Európában a klasszikus liberális pártok esetében, a szabad demokraták vonzereje, úgy tűnik, a választópolgárok 5–10 százalékára korlátozódik. Mivel egyedül nem voltak képesek hatalomra kerülni, azt az utat választották, hogy a volt kommunistákkal – most szocialistákkal – kötötték öszsze sorsukat. Kétszer is csinos kis jutalomban részesültek tőlük azért, hogy szalonképessé tették őket: így volt ez 1994 és 1998 között és aztán ismét az áprilisi választásokat követően (ez utóbbi esetben nem kevesebb mint öt minisztériumot kaptak az új koalíciós kormányban, vagyis gyakorlatilag egy tárcát minden 60 000 szavazat után).
De miért inkább a bal, mint a jobb? Ez utóbbi is megnyert már két választást Magyarországon, 1990-ben és 1998-ban, és nem olyan rég volt az az idő, amikor Orbánt és kollégiumi szobatársait, akik a nyolcvanas évek végén megalakították a Fiatal Demokraták Szövetségét (Fidesz), még nagy becsben tartotta a másként gondolkodók idősebb generációja.
Ám volt olyan idő is vagy húsz évvel korábban, amikor ugyanezek a másként gondolkodók maguk is diákok voltak – semmivel sem kevésbé forrófejűek. Nem szabad elfelejtenünk, hogy 1968-nak majdnem olyan nagy hatása volt ezekre a vasfüggöny mögötti országokra, mint a kontinens nyugati felére. Prágától Párizsig az establishmentellenes üzenet természetesen hasonló volt. Ha a kommunista hatóságok keményebben csaptak le a tiltakozókra, mint kapitalista kollégáik, az nem csak azért volt, mert kíméletlenebbek voltak (mert azok voltak), vagy azért, mert attól tartottak, hogy a Nyugat új frontot akar nyitni a hidegháborúban. Épp ellenkezőleg, amitől igazán tartottak a saját maguk által kinevelt kritikusaik felől, az nem a Szabad Európa Rádió-féle felforgatás volt, hanem az, hogy úgy leplezik majd le őket, mint konformista megalkuvókat, akikké valóban lettek, ellentétben a zelóta ideológusokkal, akik korábban voltak; más szavakkal azért, hogy letértek az igaz marxizmus útjáról.
Haraszti ezt mindenki másnál jobban tudja, mivel (csakúgy, mint a mai szabad demokraták egy másik prominens személyisége, Budapest jelenlegi polgármestere) ez idő alatt maoista fejlődési szakaszon ment keresztül, és politikai zaklatásának első csörtéjére is azért került sor, mert megalakította a Vietnami Szolidaritási Bizottságot. Sartre-tól, Ginsbergtől és Habermastól eltekintve az efféle aktivisták nyugaton sem örvendtek nagyobb megbecsülésnek, mint keleten. És ahogy azt Scruton kimutatja, az olyan helyi filozófiai guruk, mint Lukács György – a volt sztálinista, aki akkor humanistaként tetszelgett – azt gondolták, megvannak a módszereik arra, hogy megváltsanak bennünket, csakúgy, mint önmagukat.
Épp ezért furcsa annyira, amikor azt vesszük észre, hogy Haraszti manapság a konszenzus és a stabilitás bajnokaként tűnik föl, miközben arra inti Magyarországot, hogy „nyugati nemzetté” váljon (mintha az elmúlt ezer évben valami más lett volna). Csábító lenne ezt a szemléletmódbeli változást a tegnap radikálisából a ma reakciósává válók tipikus eseteként magyarázni. Csak éppen a „konzervatív” szó tűnik a legvészjóslóbb kifejezésnek Haraszti Orbán elleni vádiratában, nyilvánvalóan még mindig abban tetszeleg, hogy őt progresszívnak vélik.
Valójában semmilyen ellentmondás nincs ebben, azon egyszerű oknál fogva, hogy 1968 értékei nagyrészt nem mások, mint amelyek ma az új konszenzust alkotják. Közhellyé vált rámutatni arra, hogy Európában a politikai játékosok első sorából sokak – Tony Blair, Gerhard Schröder, Joschka Fischer, Javier Solana – lélekben vagy tettekben is hatvannyolcasok. Kevésbé gyakran mutatnak rá viszont arra, miképpen igaz ez arra is, amit korábban a „másik Európa” névvel illettek. Vegyük például Václav Havel cseh elnököt, Adam Michnik befolyásos lengyel publicistát vagy Zoran Djindjics szerb miniszterelnököt (aki a frankfurti iskola buzgó tanítványa).
A talán elhamarkodottan „posztkommunistának” nevezett korban a szakértők előszeretettel mondják azt, hogy azok az országok, amelyek megragadtak ebben a fázisban, nem érik utol addig a Nyugatot, amíg nem fejlődik ki náluk erős középosztály. Az nem világos, mit is kéne tenniük ennek érdekében, amikor sorsuk irányítói közül sokaknak a régión kívül és belül egyaránt fő céljuk – éppúgy, ahogy 1968-ban – a polgárság meghökkentése („épater les bourgeoisie”).
Orbán Viktor, a vidékről érkezett futballrajongó, aki korábban tetőtől talpig farmert hordott, talán valószínűtlen jelölt arra a szerepre, hogy a magyar középosztály megmentője legyen. Mégis ő és a Fidesz lett ezen szerep várományosa, és ez az, amiért megvetik őket az értelmiség bizonyos körei, akik az „átmenetben” arra láttak alkalmat, hogy újrakezdjék azt a társadalmi kísérletet, amit évtizedekkel ezelőtt lobbantottak lángra. Ironikus persze, hogy ezeknek az örök lázadóknak az ellenfelei – a kommunisták – most szövetségeseik lettek. Ez utóbbiaknak talán semmivel sem tetszenek jobban újonnan megtalált barátaik radikális elképzelései most, mint korábban. Ám ha néhány minisztérium (rendszerint a kulturális és az oktatási) és vezető állások a médiában az az ár, amit meg kell fizetniük a külföldön való legitimizálásuk érdekében azért, hogy régi hálózataikat felhasználva folytathassák a szemérmetlen lopást otthon, akkor ez olyan ajánlat, amit aligha utasíthatnak el.
Ez pedig visszavezet minket a legutóbbi választásokhoz, amelynek során a szabad demokraták Orbán Viktort populistaként és nacionalistaként démonizálták (ezeket a címkéket az EU-n belül is egyre inkább használják azok marginalizálására, akik állítólag túllépnek a civilizált politika határán). Csak nyomatékosította ezeket az aggodalmakat, amikor Daniel Cohn-Bendit – aki 1968-ban a barikádokról irányított, ám manapság tiszteletreméltó euro-képviselő – maga is Budapestre érkezett, ahol is újonnan felfedezett vonzódását a politikai középhez azzal demonstrálta, hogy a szocialisták sietősen megalkotott Centrum Párt nevű szatellitjével sertepertélt.
Nehéz dolog persze ellenfelünket szélsőségesnek lefesteni, ha a választópolgárok felének támogatását bírja. Így hát magyarok millióit ítélték el együttesen azért, mert azt merészelték, hogy a demokráciát komolyan véve nagygyűléseket tartottak – köztük a legnagyobbat az országban 1989 óta. „A politika kivitelét az utcára” fölényes kommentátorok ítélték el, ám ugyanezek az emberek ezzel egy időben tapsoltak a néhány száz mérfölddel arrébb megtartott Le Pen- és Berlusconi-ellenes tömegdemonstrációknak. A vita hangnemét élesítendő a szocialisták és a szabad demokraták azzal nyilvánították ki az általuk előnyben részesített elitorientált politikát, hogy Budapest legelőkelőbb kávéházában szerveztek fórumot az értelmiségnek – miközben követőik kinn ácsorogtak az esőben. Talán Lenin kijelentését tartották szem előtt: jobb kevesebben, de jobban?
Orbán politikájában pedig semmi „szélsőséges” nincs. Az alatt a nyolc év alatt, amely időszakot Haraszti „példamutató konszenzusos átmenet”-nek nevez, a legtöbb ember számára az életszínvonal drasztikusan csökkent, miközben a régi kommunista nómenklatúra az importált neoliberális gazdasági dogma mögé bújt, és átadta magát a vagyonszéthordás örömeinek. Virágzott a szervezett bűnözés, és a törvény betűit – bár gyakran citálták – nagyban figyelmen kívül hagyták. Az egyszerű magyarok, akik ezen nehézségek közepette legalább abban reméltek vigaszt találni, hogy ismét felfedezték az ország büszke múltjának azon részeit, amit a kommunisták elhallgattak, azt vették észre, hogy protofasisztának hívják őket, és azt tanácsolják nekik, hogy reményeiket inkább a „nyílt társadalomban” megtestesülő leereszkedő közhelyekbe, valamint az EU által terjesztett banális „nagy boldog család” típusú szlogenekbe vessék (ez utóbbi retorikáját még egy kicsit csiszolni kellene persze azzal, hogy legalább egyetlen új tagot tényleg beengednek keletről).
Az utóbbi négy év Fidesz által vezetett kormánya megpróbálta megfordítani a romlásnak és a növekvő kétségbeesésnek ezt az időszakát olyan intézkedésekkel, amelyek alapvető értékeket kombináltak az azokat segítő modern módszerekkel: családi adókedvezmények, diák- és lakáshitelek, nagyszabású köz- és magánberuházási projektek. A maffiaellenes fellépés és a nemzeti büszkeség egyfajta újjáéledése mellett ezek voltak azok az intézkedések, amelyek oda vezettek, hogy az Orbán mögött álló pártokat csak néhány tízezer szavazat választotta el attól, hogy áprilisban megnyerjék a választásokat.
Ugyanezek a lépések számos ellenséget is teremtettek. Az olyan liberáis értelmiségiektől kezdve, mint Haraszti egészen a régi kommunista apparatcsikokig, amilyen a szocialista párt vezetője, a nagyvállalkozások érdekeitől (Magyarországon belül és kívül), melyeket zavart az, hogy Orbán kísérletet tett megrendszabályozásukra, a brüsszeli bürokratákig bezárólag, akiket megdöbbentett a volt miniszterelnök hepciáskodása azon kijelentésében, hogy „az EU-n kívül is van élet”.
Elég erős felhozatal. Ám Orbán sokkal félelmetesebb erőkkel nézett szembe 1989-ben a Nagy Imre emlékére rendezett hivatalos eseményen, ahol olyan beszédet mondott, melyben a szovjet csapatokat Magyarország elhagyására szólította föl. Ma már ráadásul Európa tele van olyan szavazókkal, akik nyilvánvalóan elégedetlenek azzal az intellektuális és politikai konszenzussal, amely szándékosan összekeveri a tekintély mindenfajta formáját a tekintélyelvűséggel.
Magyarországon az elmúlt hónapokban ilyen vélekedéseket gyakran lehetett hallani gyűléseken, amelyek – méretük és a légkör tekintetében – 1989 emlékét idézték. Hogy annak az évnek az ígéretét be lehet-e teljesíteni anélkül, hogy előbb 1968-cal konfrontálódjanak, ez olyan kérdés, amelyet a magyarok, szomszédaikkal egyetemben, mi több, az európaiak az egész kontinensen, már nem tudnak többé megkerülni.

Az írás először a londoni www.opendemocracy.net internetes portálon jelent meg. Utánközlés az opendemocracy.net szíves engedélyével.